Szavak börtönében

Előfordult már, hogy úgy érezte, nem tudja e elmondani, ami a fejében van? Hogy nem tudja megfogalmazni a mondandóját úgy, ahogy azt szeretné, vagy nem értik úgy, ahogy szeretné? Mostl megtudhatja, hogy mi ennek az oka, és hogy miért jelent ez súlyos problémát például az iskolában. Nyelvről, nyelvhasználatról, meg- és félreértésről, és egy kis filozófiáról lesz szó.

bortonsprint kommunikáció nyelv nyelvi hátrány nyelvészet prototípus barlanghasonlat platon nyelvi diszkrimináció iskola család otthon nevelés oktatás tanár pedagógia pedagógus

Sokszor érzi úgy az ember a kommunikáció során, hogy szeretne számára fontos dolgokról beszélni, de ez mégsem sikerül vagy nem úgy, ahogy szeretné. Nem tudja kellően kifejezni magát, nem képes átadni azt, ami a fejében olyan jól összeállt. És sokszor persze nem is úgy értik mások, ahogy szerinte kellene. De miért van ez így?

Az egyik alapvető oka a jelenségnek a kognitív pszichológiából és szemantikából ismert prototípus-elv. A pszicholingvisztikából jól tudjuk, hogy minden egyes szavunk különböző képeket, fogalmakat, sémákat stb. aktivál, illetve minden egyes szóhoz egy vagy több jelentést társítunk. A protípus-elv értelmében egy-egy szóhoz tartozik egy protipikus jelentés, ami azt jelenti, hogy ez a jelentés hívódik elő leggyakrabban az adott szó hallatán. Ha például azt mondjuk, hogy madár, akkor a legtöbb embernél egy veréb- vagy galambszerű, repülő, tollas jószág jut eszébe – ez a protipikus minta. Ennél sokkal ritkább, hogy például a strucc vagy a pingvin jusson eszünkbe, pedig kétségtelenül ezen állatok is a madár gyűjtőfogalomba tartoznak – ezek kevésbé protipikusak. Vagyis egy-egy szó jelentése személyenként eltér, annak ellenére, hogy gyakoriság szerint vannak tipikus esetek, jelentések, az asztalnál például a négylábú, fából készült bútor, s nem a háromlábú, üveglappal lefedett, fém bútordarab.

bortonsprint kommunikáció nyelv nyelvi hátrány nyelvészet prototípus barlanghasonlat platon nyelvi diszkrimináció iskola család otthon nevelés oktatás tanár pedagógia pedagógus

A probléma ott kezdődik, hogy a beszélgetéseink során számos szót használunk, amit az agyunk folyamatosan értelmez a különféle, általunk ismert jelentések mentén. Ez egy rendkívül gyors, automatikus folyamat, és bizony nincs idő, hogy minden egyes szón külön-külön elgondolkozzunk. Sem a beszédértelmezésnél, sem pedig a beszédprodukciónál. Így nem ritka, hogy nem mindent úgy fejezünk ki szóban, ahogy szeretnénk; ezért könnyebb írásban, hiszen ott több időnk van átgondolni és megformálni a szavainkat, mondatainkat.

Mindehhez hozzátartozik, hogy egyes szavak nem találhatóak meg a mentális lexikonunkban, azaz nem sajátítottuk és raktároztuk el se a szót, se a jelentését. Ez leginkább nyelvtanulásánál, valamint általánosságban, az iskolában jelent problémát.

Minél több alternatíva (beleértve a szavak mellett a szintaktikai elemeket) közül tudunk, minél rugalmasabban választani a beszédprodukció során, annál hatékonyabb lesz a kommunikációnk.

Ha például egy gyermek csupán tőmondatokat hall otthon, akkor más színtereken, többek között az iskolában is tőmondatokat fog használni. Nem meglepő módon ezen gyermekek a legtöbb esetben kevésbé jó családi háttérrel rendelkeznek, és az iskola nem hogy nem igyekszik enyhíteni a szociális háttérből származó különbségeket: tovább mélyíti a szakadékot az egyes tanulók között.

bortonsprint kommunikáció nyelv nyelvi hátrány nyelvészet prototípus barlanghasonlat platon nyelvi diszkrimináció iskola család otthon nevelés oktatás tanár pedagógia pedagógusHogy hogyan? Egyrészt a pedagógus a saját nyelvváltozatával és az általa használt nyelvi formákkal (valamint azok elrendezésével) hátrányos helyzetbe hozhatja azokat a tanulókat, akik más nyelvi környezetből származnak. Egyfelől azért, mert ezen beszélőközösség nyelvhasználata és -változata eltér az otthonitól, így a gyermek rögtön hátrányból indul, hiszen az új tárgyi ismereteken felül egy új nyelvváltozatot is meg kell tanulnia. Mindezt paradox módon egy számára idegen nyelvváltozat közvetítésével.

Másfelől a diák még ha próbálja is megérteni, fogalmi rendszerébe beépíteni az említett eltéréseket, nem lesz rá képes, amennyiben a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben megalázzák. Nem utolsó sorban: a pedagógiai értékelés során a gyermek egyéni nyelvi repertoárja, alapnyelve alapján ítélik meg az ő teljesítményét olyan esetekben (is), melyek során az ismeretjellegű tudást kívánják mérni a pedagógusok.

A témához szorosan kötődik még egy fogalom, nevezetesen Platón talán legismertebb hasonlata, a barlanghasonlat. Ennek értelmében mi, emberek valójában egy barlang mélyén ülünk, hozzáláncolva a barlang falához, életünk tapasztalatai pedig csupán a barlang előttünk lévő falán táncoló árnyképek sora adja (valahol mögöttük tűz ég, amögött formák váltakoznak és azoknak az árnyékát látjuk). Ezt érzékeljük mi életnek. Ám egyszer valaki közülünk (értelemszerűen a filozófus) letöri a láncait és óvatosan felmászik a barlang szájához, ahol megpillantja az igazi világot, melyet a nap világít meg. Bár felfogni nem tudja, mégis ezzel az örömhírrel tér vissza a hozzánk, akik persze nem hiszünk neki és jól megverjük, mondván borzolja a kedélyeket.

bortonsprint kommunikáció nyelv nyelvi hátrány nyelvészet prototípus barlanghasonlat platon nyelvi diszkrimináció iskola család otthon nevelés oktatás tanár pedagógia pedagógus

Sokszor egészen hasonló dolog játszódik, amikor valamilyen komolyabb, elvontabb, tudományos igényű stb. témakörről szeretnénk beszélni. Gyakran hiányzik ugyanis a közös referencia, vagyis – Platón hasonlatának megfelelően – míg mi az eredeti tárgyat látjuk, addig a beszélgetőpartner csupán annak árnyékát.

Természetesen a kommunikáció egy nagyon fontos eleme, hogy a felek közös erőfeszítéseket tegyenek a valóság, aktuális téma közös leképezésére. Ám ez nem minden esetben valósul meg, vagy legalábbis nem maradéktalanul. Nem tudjuk, hogy beszélőpartnerünk mentális lexikonában mely szavak, kifejezések találhatóak, ahogy azt sem, hogy egyes szavakhoz az általunk protipikusnak vélt jelentést társítja-e a másik fél. Gondoljunk csak a saját szakterületünkre: sokszor rendkívül nehéz erről beszélni, hiszen nem tudjuk, hogy a beszélőpartnerünk mennyire szakavatott a témában.

Hogy mit lehet tenni? A legfontosabb, hogy a kommunikációt a másik félhez igazítsuk, alkalmazkodjunk az ő tudásához, nyelvi sajátosságaihoz. Legyen az egy gyermek, akti tanítunk vagy egy felnőtt, akivel több ponton is különböző a nyelvi repertoárunk.

A blog követése Facebookon.

A blog követése Instagramon.

0 Tovább

Amikor divat tanárnak lenni

Habár mifelénk furcsának tűnhet, vannak olyan országok, ahol a tanári szakma nem a kevésbé megbecsült munkakörök közé tartozik. Épp ellenkezőleg: az egyik legdivatosabb szakma. Hogyan lehetséges ez? Hogy függ ez össze az ilyen országok fejlettségével? Hogyan tehető divatossá a tanári pálya?                                                                                                                                                             

divatsprint pedagógus nevelés oktatás iskola közoktatás tanár finn-modell társadalom

Magyarországon és a környező országokban ma nem divat tanárnak lenni. Ennek több oka is van. Ilyen a tanári szakma társadalmi megbecsültségének a hiánya, ami összefügg az alacsony bérezéssel vagy a túlterheltség – csak, hogy a leglényegesebbeket említsük. De vajon elegendő-e csupán ezeket megváltoztatni ahhoz, hogy a tanári pálya vonzó és divatos legyen? Elmélkedések helyett egy gyakorlatban működő példán keresztül kapunk választ.

Finnországot gyakran hozzuk fel példaként, ellenpéldaként a közoktatással, PISA-méréssel, tanárképzéssel és sok más egyéb oktatási kérdéssel kapcsolatban. Ez nem véletlen, hiszen az egyik leghatékonyabb és legeredményesebb oktatási rendszer az övék (egyébként ugyanígy példaként hozhatnánk Japánt, Kanadát, Koreát vagy épp Észtországot). De mi a titkuk?

1. lépés: társadalmi feltételrendszer megteremtése/megléte

Az első lépés az oktatás (vagy legalábbis a tanári szakma) színvonalának emelésére a megfelelő társadalmi feltételrendszer kialakítása. Ez azt jelenti, hogy a pedagóguspályát vonzóvá kell tenni, növelni a presztízsét, amihez elengedhetetlen a tanári kereset növelése. Ám ne gondoljuk azt, hogy csupán a pénzről szólna a történet.

divatsprint pedagógus nevelés oktatás iskola közoktatás tanár finn-modell társadalom

A finneknél például a pedagógusok nagyjából az OECD-átlagnak megfelelő fizetést visznek haza (5-600 ezer forint), ami nem számít kiugróan magasnak Finnországban, nem jelent kiemelkedően magas életszínvonalat (összehasonlításképp: míg a finn pedagógusok bére az OECD-átlag körül mozog, addig a magyar pedagógusoké nagyjából annak az 50-60%-át teszi ki). Ám a finn pedagógusokat, magát a tanári hivatást nagyra becsüli a társadalom. Ez többek között annak köszönhető, hogy a szülők bíznak a pedagógusokban, azoknak a szakértelmében (ez természetesen nem véletlen, hiszen északi nyelvrokonaink már elég régóta tisztában vannak azzal, hogy egy kisebb társadalom fejlődésének egyik legfőbb záloga a minőségi oktatás). Mindez erőteljesen összefügg a következő ponttal.

2. lépés: a legjobbak kiválasztása

Az előbb említett pont maga után vonja, hogy a tanári pálya igen népszerű: a tanári szakmai presztízse közel azonos az ügyvédi vagy orvosi szakmákéval. Annak ellenére, hogy a bérezés jóval szerényebb, mint az utóbbiaké. Valójában a társadalmi megbecsültség mellett fontos szerepet játszik még, hogy a tanárok igen nagy szabadsággal rendelkeznek, önálló döntéskörük van a legtöbb dologban, illetve a rendszer és a társadalom megbízik a tudásukban, szakértelmükben (nincs pl. felsőbb ellenőrzés). Nem véletlen, hogy Finnországban sokszoros a túljelentkezés a tanári szakokra (egyes tanári szakokra akár harmincszoros is lehet, de általánosságban is kb. tízszeres).

divatsprint pedagógus nevelés oktatás iskola közoktatás tanár finn-modell társadalom

A nagymértékű túljelentkezésnek köszönhetően az egyetemeknek lehetőségük van a legalkalmasabbak kiválasztására. A jelentkezők többkörös felvételi eljárásban vesznek részt, aminek – a hagyományos írásbeli teszt mellett – része a jelölttel való elbeszélgetés, majd a csoportos beszélgetés a jelöltekkel. Ezeket szakemberek segítségével végzik, ahol elsősorban nem a tárgyi tudásra, hanem az egyes, tanári hivatásban lényeges kompetenciákra fókuszálnak. Ilyen például az együttműködési képesség (pl. a túlságosan versengő, domináns jelentkezőket is szűrik), az empátia vagy épp a problémamegoldó képesség.

3. lépés: megfelelő felkészítés

Miután megtörtént a legalkalmasabb jelentkezők kiválasztása, elindul a képzés, ami alapjaiban véve eltér a nálunk megszokott rendszertől. A tudományos ismeretek jóval korszerűbbek és szorosan kapcsolódnak a mindennapi tanítási tevékenységhez, valamint igen markáns szerep jut a szakmai gyakorlatnak. A tanárjelöltek már az első évtől kezdve tanítási gyakorlaton vesznek részt, illetve a tanulmányaik kb. egyharmadát ez teszi ki.

divatsprint pedagógus nevelés oktatás iskola közoktatás tanár finn-modell társadalom

A tanítási gyakorlat azért mérhetetlenül fontos, mert egyrészt ez az a terep, ahol ténylegesen megismerkedik a leendő tanár az iskola világával – ezúttal nem diákként, hanem tanárként. Másrészt itt ütközhetnek ki azok a problémák, amik egy elméleti képzés során nem (pl. hogy egyáltalán szeretne-e ő valóban tanár lenni). Harmadrészt a gyakorlat készít leginkább fel a valódi tanári tevékenységre, amit persze az elmélet kiegészít és megalapoz, de nagyon jól tudjuk, hogy más az elmélet és más a gyakorlat. Más valamit elméletben tudni és más alkalmazni.

Félreértés ne essék. Ezek a lépések amilyen egyszerűnek tűnnek, olyan nehezen megvalósíthatóak, mivel mindezek megváltoztatásához számos más tényezően is – az emberek mentalitásától kezdve egészen a nemzeti alaptantervig – változtatni kellene. És még ha ezek a változások meg is történnek, akkor is szükség lesz egy elengedhetetlen feltételre: időre. A finneknek nagyjából 30 évre volt ahhoz szükségük, hogy a világ egyik legjobb oktatási rendszerének birtokosai legyenek. Ehhez persze az is kellett, hogy ezen évtizedek alatt az épp aktuálisan hatalmon lévő kormány a meglévő reformtörekvéseket folytassa, nem pedig újakba kezdjen. Talán tanulhatnánk tőlük. Talán nálunk is lehetne divat tanárnak lenni.

Felhasznált irodalom
Szabó Tamás Péter 2015: Ahol divat tanárnak lenni.

A blog követése Facebookon.

0 Tovább

Mi az a kulturális tőke és hogyan tehető vagyonná?

Tudta, hogy van a tőkének a hagyományos formáján túl másik két formája is? Ezekkel mindenki rendelkezik, ám egyes társadalmi csoportok sokkal nagyobb mértékben, mint mások. És akárcsak a gazdasági tőke esetében, ez esetben is a Máté-effektus érvényesül: „Mert mindenkinek, akinek van, adnak a bővölködésig, attól pedig, akinek nincs, még amije van, azt is elveszik”. De hogy mindehhez a nyelv?

vagyon kulturális tőke kultúra nyelv nyelvhasználat nyelvváltozat nyelvi diszkrimináció iskola tőke

Közel fél évszázada egy francia szociológus-antropológus, bizonyos Pierre Bourdieu rámutatott, hogy a tőke fogalmáról nem csupán (köz)gazdasági értelemben beszélhetünk. Létezik a hagyományos – ha leegyszerűsítjük magántulajdont és anyagi javakat magában foglaló – tőke mellett két másik tőkeforma is.

A tőke nagyon röviden megfogalmazva vagy anyagi vagy pedig ún. inkorporált (azaz elsajátított, belsővé tett) formában felhalmozott, felhalmozódott munka. Ennek három formáját különíthetjük el Bourdieu nyomán:

1. Gazdasági tőke

2. Szociális/társadalmi tőke

3. Kulturális tőke

Ezek közül tulajdonképpen mindegyik pénzzé, materális javakká alakítható, bár a második két tőkeforma közvetett módon transzferálható gazdasági tőkévé, vagyonná. Lássuk, hogy miért és hogyan.

vagyon kulturális tőke kultúra nyelv nyelvhasználat nyelvváltozat nyelvi diszkrimináció iskola tőke

A társadalmi/szociális tőke

A társadalmi vagy más néven szociális tőke egyszerűen az emberi kapcsolatok által létrejövő, az azokban rejlő tőkeforrás (nem véletlen, hogy napjainkban ezt sokszor kapcsolati tőkének hívjuk). Itt nem feltétlen a protekció révén létrejövő előnyökre (pl. egy munkahely megszerzése) kell gondolni bár kétségtelenül ez is ide tartozik.

Másképpen megfogalmazva: a társadalmi tőkén az emberek, embercsoportok közötti csereviszonyokat értjük. A csere irányulhat anyagi javakra, de egy-egy információra, szívességre is. Például megkérem az informatikus barátomat (aki a társadalmi tőkém részét képezi), hogy segítsen egy statisztikákat megcsinálni az adatbázis-kezelővel. Ő megkér, hogy reklámozzam újonnan induló oldalát. És így tovább.

Ezen kívül, a szociális tőkének van egyfajta referenciális szerepe is. Az, hogy kit (és mennyire, milyen formában) ismerek együtt jár azzal, hogy mely csoport(ok)hoz tartozom. Ez egyfajta hitelességet is kölcsönöz mások szemében. „Te ismered az XY-t?!” – egyetlen kérdés, amiben benne van az is, hogy az XY ismerése egyúttal engem is jobb színben tüntet fel.

vagyon kulturális tőke kultúra nyelv nyelvhasználat nyelvváltozat nyelvi diszkrimináció iskola tőke

A kulturális tőke

A kulturális tőkének három típusa létezik:

1. inkorporált, vagyis az egyén által belsővé tett/elsajátított készségek, képességek formájában

2. tárgyiasult formában (pl. könyvek, festmények, eszközök és egyéb kulturális javak) megjelenő

3. intézményesült formában (leginkább címek, titulusok, fokozatok) megjelenő

Itt azt kell látnunk, hogy a különféle csoportok különböző mértékben rendelkeznek ezen "javakkal". Nem véletlen, hogy a családi háttérhez kapcsolódó kutatások többek között az ezekre vonatkozó adatokból indulnak ki a hátrányos helyzet meghatározásánál: a szülők keresete mellett például a szülők iskola végzettségét vagy az otthon tartott könyvek számát is számításba veszik.

A különféle kulturális tőkeformák amellett, hogy gazdasági tőkévé alakíthatók, elősegítik az egyes társadalmi csoportok pozíciójának, hatalmának megtartását. Úgy is mondhatnánk: reprodukálják önmagukat és az általuk létrejövő és birtokolt hatalmat. Ezáltal a társadalmi különbségeket is fenntartják.


vagyon kulturális tőke kultúra nyelv nyelvhasználat nyelvváltozat nyelvi diszkrimináció iskola tőke

És hogy hogy kapcsolódik mindehhez a nyelv? Az egyes rétegek, beszélőközösségek, azon belül az egyén által használt nyelv is a kulturális tőkeformák közé tartozik. A különböző gyermekek által otthon elsajátított alapnyelv az iskolai oktatás és nevelés szempontjából különböző „használati” értékkel bír. Maga az iskola által képviselt nyelvhasználat, nyelvváltozat eleve nem semleges – sem kulturális, sem társadalmi szempontból. Az iskola a legtöbb esetben az iskolázott rétegek kommunikációs módjait, nyelvváltozatát emeli normává, azt tekinti kiindulási pontnak, nem mellesleg azt várja el mindenkitől. Azoktól is, akik nem rendelkeznek vele.

Ennek következtében azok, akik a kulturális tőke ezen típusával nem vagy kevéssé rendelkeznek, vagyis akiknek kevesebb van belőlük, kevésbé tudnak társadalmilag érvényesülni. Akiknek sok van ezekből a javakból, azok pedig épp ellenkezőleg: sokkal jobban tudnak érvényesülni (vagyis a Máté-elv érvényesül). És a legfőbb probléma, hogy mindez úgy történik, mintha természetes és helyénvaló dolog lenne. Pedighát egyáltalán nem az. 

A blog követése Facebookon.

0 Tovább

Ne szüless rossz családba, mert lerontod a PISA-eredményeinket!

Miután a PISA-sokk nagyjából lecsengett, az oktatási államtitkár elmondta, hogy mik a tanulságok, illetve min kell változtatni a jövőben ennek kapcsán. Palkovics László nyilatkozatában sok érdekes dolgot fogalmaz meg, többek között a családi háttér és a rossz eredmények kapcsolatáról. De miben van igaza és miben téved?                                                                                              

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

Az oktatási államtitkár, Palkovics László interjút adott a HVG-nek, amiben az egyik fő témakör a tavalyi PISA-mérés lesújtó eredménye. Az adatokból jól látszik, hogy a magyar diákok kompetenciái drasztikus ütemben és mértékben romlanak. Ezzel kapcsolatban a legfőbb kérdés, hogy min kell változtatnunk, mit lehet tenni ennek megfékezésére vagy legalább mérséklésére. Palkovics a következő választ adta a kérdésre:

„A módszertan nyilván fontos – valóban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tanultak alkalmazására, de úgy, hogy közben a tantárgyi tudás is megmaradjon –, de nem elég a NAT tartalmán vagy a lexikális tudás és képesség-készség arányain változtatni. A mérés fontos tanulsága az is, hogy az eredmények mennyire erősen függenek a családi háttértől, tehát a jó és méltányos oktatáshoz való hozzáférésen is javítani kell. Egyébként nemcsak a PISA-ra, hanem az országos kompetenciamérésre és a TIMSS-felmérésre is igaz volt, hogy nagyon magas azon gyerekek aránya, akik azért nem jól teljesítenek a méréseken, mert a családi háttérindexük alacsony. Vagyis ezekben a családokban nem a tanulás az első.

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

Kép forrása: MTI / Marjai János

Kétségtelen, hogy Palkovicsnak igaza van abban, hogy a készség- és képességfejlesztés az egyik, illetve a méltányosság és esélyegyenlőség megteremtése a másik kulcs a probléma orvoslásához. Abban is igaza van, hogy az ilyen és ehhez hasonló méréseken valóban azok a tanulók szoktak rosszul szerepelni, akiknek a családi hátterük (szocio-ökonómiai státuszok – SES) nem éppen a legkedvezőbb. Azonban egyetlen „aprócska” dolgot elfelejtett az oktatási államtitkár megemlíteni (pl az utolsó két mondat között):

a családi háttérből származó különbségeket, a különféle hátrányokat az iskolának (tágabban: az oktatási rendszernek) figyelembe kell(ene) vennie, és mérsékelnie kell(ene) azokat.

Csakhogy ez nem történik meg. Az iskola(rendszer) nem vesz tudomást a különbségekről. Azok a pedagógiai eljárások pedig, amelyek nem vesznek tudomást ezen különbségekről (tehát minden nem differenciált pedagógiai eljárás) a gyerekek közötti különbségek fokozódásával jár. És ezt támasztják alá a témával kapcsolatos statisztikai adatok is, melyek tanulsága dióhéjban:

a magyar iskolarendszer meglehetősen szelektív.

Ez azt jelenti, hogy azok a gyerekek, akik rosszabb családi körülmények közül érkeznek, nagyon jó eséllyel kevésbé lesznek sikeresek a tanulmányaikban, beleértve a továbbtanulást is (ez a különféle tesztekre is áll). De nem azért, amit Palkovics nyilatkozatában sugalmaz; nem azért, mert rosszabbak a képességeik vagy butábbak.

Azért teljesítenek rosszabbul a rosszabb családi háttérrel rendelkező gyerekek, mert az elsődleges szocializációjuk során más kulturális normákat, értékeket, más tudást sajátítottak el otthon, mint amit az iskola elvár és számon kér tőlük. Egy olyan tudást, amivel ők nem rendelkeznek szemben a jobb családi körülményekkel rendelkező társaikkal.

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

Vagyis az iskolában elsajátított tudás (formális) gyakran konfliktusba kerül a diák mindennapi tapasztalatai, családi szocializációja által elsajátított tudással (nem formális). Ennek oka, hogy e kettő szerkezetében eltér egymástól. Ennek a folyamatos konfliktuslehetőségnek az iskola mint a kulturális ismeretátadás, ismeretátörökítés intézménye tudatában van, ám a konfliktus megjelenítésére és feloldására nem biztosít megfelelő keretet. És – ahogy azt a kutatások egyértelműen és egyöntetűen mutatják – ha az ilyen kognitív konfliktusok feloldatlanul maradnak, tévképzetek forrásaivá válnak, ezáltal iskolai kudarcokhoz, az optimális teljesítmény akadályozásához vezetnek.

Zárszóként és kapcsolódva az interjú további részeihez. A méltányosság és az esélyegyenlőség megteremtése nem azt jelenti, hogy ugyanazt várjuk el minden gyermektől vagy hogy ugyanazokat a feltételeket biztosítjuk minden tanulónak. Az esélyegyenlőség ott kezdődik, hogy a tanulók közötti különbségeket (legyenek azok kulturális, szociális vagy épp nyelvi különbségek) figyelembe vesszük. Mert – szól az Einsteinnek tulajdonított, ám bizonytalan eredetű idézet – „ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy hogy tud fára mászni, abban a hitben élheti le az életét, hogy ő egy tehetségtelen idióta”.

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

A blog követése Facebookon.

37 Tovább

Magánügy-e a nyelvhasználat?

Mennyire van beleszólása az iskolának abba, hogy a gyerek hogyan beszél(jen)? Feladata-e a pedagógusnak, hogy megtanítsa az ún. szép, igényes köznyelvet a nebulóknak? Kötelessége-e gyomlálni a szerinte helytelen alakokat a tanulók beszédéből? „Igen vagy nem, és ha igen, miért nem”?                                                                                                                                                           

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanár

A magyar nyelvről már többször szó volt itt a blogon. Azt már korábban megtudhatta a kedves olvasó, hogy miért (nem) szép a magyar nyelv. Arról is írtam, hogy mi történik az iskolába való belépéskor a tanulóval, aki nem épp a az elvárt nyelvhasználatot produkálja. Arról azonban még nem volt szó, hogy mennyire magánügy a nyelvhasználata egy-egy tanulónak. A kérdés megválaszolásához először nézzünk meg néhány, a témával kapcsolatos előzményt.

Előzmény 1: az iskolába való belépés

Az iskolában különféle nyelvhasználati módokkal találkoznak a gyerekek a tanár és a társaik részéről. Új regiszterekkel, szókészleti elemekkel ismerkednek meg, illetve formális beszédhelyzetekben először nyilvánulnak meg. Ez sok gyereknek könnyed feladat, élvezetes tapasztalatszerzés, azonban nem kevés tanuló számára rendkívüli erőfeszítés. Hogy miért?

A gyerek elsőként azzal szembesül, hogy az új közösségben másképp beszélnek, mint ő (és a szülei). Másképp beszélnek a diáktársak, és ami még nagyobb probléma, hogy másképp beszél a tanár is, aki ugyebár az elsajátítandó tudásanyag közvetítője is. Így

a nem köznyelvet beszélő gyermek máris hátrányból indul, hiszen egy új nyelvváltozatot (neki szinte új nyelvet) kell megtanulnia az új ismeretek mellé. Plusz: hiába próbálja a diák megérteni az eltéréseket, sok esetben ahelyett, hogy segítő tanárra és diáktársakra találna, azzal szembesül, hogy a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben kinevetik, megalázzák.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanár

Előzmény 2: Klasszikus példa Illyés Gyulától

Az előbb említettekre egy van egy nagyszerű példa a magyar irodalomból. Illyés Gyula a Puszták népében a következőt írja a téma kapcsán:

[…]

Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár.

- Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”

- A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.

- Nem áff, hanem eff.

- Igenis.

- Mondd ki, hogy eff.

- Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

- Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

- No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

- Mi lesz?

- Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.

- Hová való vagy? – kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

- Pusztai! – kiáltotta valaki.

- Bregócs.

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.

Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud – valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanár

Előzmény 3: a gettó-érv

A gettó-érvvel nagyon gyakran találkozni még olyan emberek esetében is, akik az átlagosnál toleránsabbak és nyitottabb a gondolkodásuk. A gettó-érv lényege, hogy azért van szükség arra, hogy az iskola megtanítsa a gyereknek a standard nyelvváltozatot (köznyelvet), mert ellenkező esetben éppen a gyerek érvényesülését akadályozná meg. Tehát hagyná, hogy saját nyelvváltozatának gettójába zárva éljen.

Ennek az érvnek a fő problémája, hogy hamis alapfeltevésekből indul ki. Egyrészt nem tesz különbséget jog és kötelesség, a standard nyelvváltozat megtanulásának lehetősége és kötelessége között. Ez a hozzáadó (mellé tanít valamit) és a felcserélő (helyett tanít valamit) szemléletmód ellentéteire vezet vissza. Ha a pedagógus szemléletmódja hozzáadó (tehát lehetőséget biztosít a standard megtanulására), akkor lehetőséget teremt a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésére. Viszont ellenkező esetben, a felcserélő szemlélet által (ha megköveteli a standard használatát) eleve hátránnyal indítja azokat, akik alapnyelvként nem a standard változatot sajátították el, így nem is használhatják azt az iskolában. Azaz míg az előbbi szemlélet az esélyegyenlőséget biztosítja, addig az utóbbi éppen az ellenkezőjét teszi, azaz diszkriminál. Ráadásul pontosan az ellenkezőjét állítva: a társadalmi egyenlőség megteremtésének szándékára hivatkozva.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanárHasonlóan a beilleszkedési zavarok egy részéért felelős eltérő családi szocializációhoz, az iskolai problémák mögött az iskolai és otthoni kultúra között fennálló illeszkedési zavar húzódik. Ez esetben a konfliktus abból adódik, hogy a diáknak választani kell:

szimbolikusan megtagadja elsődleges közösségét és identitását, mentesülve így a negatív hatásoktól, kudarcoktól, vagy fordítva tesz, és felvállalja identitását, ezzel együtt azonban részben lemond az iskolai és a későbbi társadalmi sikerességről.

Magánügy-e a nyelvhasználat?

Amint az eddigiekből látszik, a nyelvhasználat, az hogy a gyermek mit tanul meg (nyelvileg) otthon, egy tőle teljesen független dolog. Azzal együtt az ő identitásának a szerves részét képezi, amit tiszteletben kell(ene) tartani. Az iskolának és a pedagógusoknak is. Csakhogy ma Magyarországon épp az ellenkezője történik, ami igen nagy probléma.

Egyrészt azért, mert káros. Ugyanúgy mint bármilyen olyan eljárás, ami nem vesz tudomást a gyerekek között fennálló különbségekről (azaz nem differenciál). Amely tehát abszurd módon azt feltételezi, hogy a pedagógus tevékenysége megegyező hatást fejt ki a különböző gyerekekre. Minden ilyen eljárás a tanulók közötti különbségek fokozódásával jár együtt.

Másrészt azért, mert nyelvészetileg inadekvát. A jelenlegi nyelvészeti szemlélet a leíró és hozzáadó szemléletet, módszert támogatja, nem pedig az előírót és felcserélőt (erről l. ezt a cikkemet).

Harmadrészt azért, mert pedagógiailag is helytelen. Nincsenek figyelembe véve az egyéni különbségek, az esélyegyenlőség megteremtése elmarad, aki hátrányból indul, még nagyobb hátrányra tesz szert. Az iskolában elsajátított tudás konfliktusba kerül a diák mindennapi tapasztalatai, családi szocializációja által elsajátított tudással. Ennek a folyamatos konfliktuslehetőségnek az iskola mint a kulturális ismeretátadás, ismeretátörökítés intézménye tudatában van, ám a konfliktus megjelenítésére és feloldására nem biztosít megfelelő keretet.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanárA gyermek nyelvhasználata az ő magánügye. Fel lehet kínálni más nyelvhasználati lehetőségeket neki, meg lehet tanítani köznyelvi formákat (sőt, fontos is ezek megismertetése); majd a gyermek eldönti, hogy él-e velük. El lehet mondani, hogy egyes nyelvi formák miatt megbélyegezhetik őt; majd ő eldönti, hogy vállalja-e ezt vagy sem.

Egy valamit nem lehet: a nyelvhasználata miatt kedvezőtlenebbül megítélni, értékelni a gyereket, és rákényszeríteni egy számára idegen nyelvváltozatot, mert ez nemcsak, hogy értelmetlen, diszkriminatív és borzasztóan káros, hanem tökéletesen felesleges is.

Nem bunkó vagy buta a gyerek; csak más – ez általánosan igaz, és igaz ez a nyelvhasználatára is. Másképp beszél, mert mást tanult meg otthon: neki ez a normális és természetes. Tartsuk ezt tiszteletben!

A blog követése Facebookon.

9 Tovább
«
12

Mindenki másképp egyforma

blogavatar

Az emberek hülyék - gyakran mondjuk ezt a legkülönfélébb dolgok miatt. De mi vajon mások vagyunk-e? Mit mond a tudomány erről? A blog célja, hogy közéleti eseményeken keresztül mutassa be: a sok-sok köztünk lévő különbség ellenére, mégis milyen hasonlóak vagyunk.

Utolsó kommentek