A család szerepe az egyéni fejlődésben: amit a gyerek otthonról hoz

Köztudott, hogy a gyerek, amit otthon megtanul, azt továbbviszi az iskolába, ez pedig sokszor problémákat okoz. Sok-sok iskola konfliktus forrása az iskolai és az otthoni különbségekből származik, de mit kezd ezzel a pedagógus? Mit visz a gyerek otthonról és hogyan kezeli ezt az iskola? A családi háttér mennyire meghatározó?                                                                                                                  

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzetAz elmúlt hetekben a PISA eredményektől volt hangos a sajtó. Sokan írtak sok szempontból az oktatási rendszerünk sikertelenségéről, az egyes problémákról és azok szükségszerű kezeléséről. Az azonban kevésbé volt hangsúlyos, hogy az oktatási rendszerünk kudarcai részben abból származnak, hogy a magyar közoktatás általánosságban továbbra sem tud mit kezdeni a különböző családi háttérrel rendelkező gyermekekkel.

Az otthoni és az iskolai kultúra között általában konfliktus feszül: illeszkedési problémák vannak e kettő között. A konfliktus abból adódik, hogy a diáknak választani kell, hogy szimbolikusan megtagadja elsődleges közösségét és identitását, mentesülve így a negatív hatásoktól, kudarcoktól; avagy fordítva tesz, és felvállalja identitását, ezzel együtt azonban részben lemond az iskolai és a későbbi társadalmi sikerességről.

Ez számos módon racionalizálódhat a nevelési és oktatási folyamatban, az eltérő családi szocializációból származó beilleszkedési zavarok megjelenésétől kezdve egészen a fizikai erőszakig. Ám a pedagógusok ezt ritkán tudatosítják magukban, ami persze érthető (gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz egy csapat gyerekre figyelni, megismerni őket), de kevésbé hatékony. Azért nem hatékony, mert a konfliktusnak legfeljebb a felületi kezelése történik meg. A tanár elmondja, hogy ilyet nem szabad csinálni, szankcionálja az iskolai kultúrába nem illeszkedő magatartásformákat stb. Azonban ez az új tudásanyag (legyen az ismeret vagy viselkedési forma) nem feltétlen fog illeszkedni a régihez a gyerek fejében, tehát a konfliktus nem lesz feloldva.

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzet

A vizsgálatok azt mutatják, hogy az oktatási rendszerünk meglehetősen szelektív – méghozzá a családi háttér alapján történik a szelekció. Magyarországon még mindig makacsul tartja magát az nézet, mely szerint a lassabban haladókkal külön csoportokban kell foglalkozni, hogy ne húzzák vissza a jobbakat. Ugyanígy a jobbakat is el kell különíteni azért, hogy kibontakoztassák tehetségüket, és gyorsabban fejlődjenek. Csak az probléma, hogy ez a felfogás – a statisztikák és a tapasztalatok alapján – elavult és téves. Elég csak a PISA-vizsgálatok eredményeire gondolni, ahol a legeredményesebb országok (pl. a sokat emlegetett Finnország) integráltan oktatnak, nem pedig szelektíven.

A (korai) szelekcióval szembeni egyik érv, hogy a képességek fejlődése nem egyenletes, hanem életkoronként változó egyazon tanulónál is. Vagyis a képességek fejlettségi rangsorában számtalanszor helyet cserélnek a gyerekek (a pedagógiai gyakorlatban azonban ezt az iskola figyelmen kívül hagyja). Ennek következtében azt mondhatjuk, hogy a fejlődés korai szakaszában, például az iskolába való belépéskor lehetetlen megjósolni az elérhető végső tudás- és képességszintet. Ergo még akkor sem tudnánk különbséget tenni „jó” és „kevésbé jó” képességű gyerekek között, ha a pedagógusok esetlegesen rendelkeznének valamiféle objektív mérési módszerrel ehhez. Tehát nem tudunk a tanulás szempontjából központi jelentőségű adottságok szerint szelektálni.

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzet

A szelekció legnagyobb átka az, hogy sok-sok tehetséget nagyon korán veszítünk el anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatában lennénk. Egy hátrányos helyzetű tanulónak nagyon kevés az esélye, hogy egy jó középiskolába, később pedig egyetemre kerüljön. Holott nem feltétlen arról van szó, hogy ő kevésbé tehetséges, kompetens ugyanabban, mint hátrány nélküli társai. Ám az iskolarendszer a családi (szociokulturális) háttér alapján előre determinálja a hátrányos helyzetű gyermek iskola kudarcát, ezzel a társadalmi különbségek csökkentése helyett átörökíti vagy fokozza azokat.

Mit lehet(ne) tenni? Ha a tanulóknak biztosított körülményekben még sikerülne is elérni az (esély)egyenlőséget, az esélyek valódi egyenlősége akkor sem teljesülne (legalábbis a felkínált lehetőségek kihasználásában). Az esélyegyenlőség nem azt jelenti, hogy ugyanazt biztosítsuk mindenkinek, még akkor sem, ha hazánkban ez az uralkodó tendencia ebben a témakörben. Sokkal inkább arra hivatott e fogalom, és az ahhoz tartozó gyakorlat, hogy az egyenlőséget személyre szabottan, az egyéni különbségeket figyelembe véve teremtse meg.

Ennek egyik eszköze a differenciált oktatás, mely az egyéni fejlettségi szintet és fejlődést tartja szem előtt, azaz egyénileg foglalkozik a gyerekekkel. Ehhez persze egyrészt megfelelő képzésre lenne szükséges a pályán lévő pedagógusok és a pedagógusnak készülő tanárjelöltek számára. Másrészt csökkenteni kellene a tanárok leterheltségét, illetve ki kellene alakítani a megfelelő környezetet a differenciálás alkalmazásához. Mindehhez viszont az osztályok létszámának csökkentése elengedhetetlen.

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzet

Az előzőekhez hasonlóan a szelekció enyhítését szolgálhatná a törvényi szabályozás és azzal együtt a folyamatos monitorozása az iskoláknak. Ez azt jelentené, hogy szükséges lenne az iskolákat ellenőrizni az integrációs törekvéseik terén: milyen mértékű az integráció (ha egyáltalán van), mennyire szelektív az oktatás, milyen arányú és jellegű a továbbtanulás a különböző családi hátterű tanulók esetében, iskolából való elvándorlás mértéke, stb.

A pedagógusok bérezését sem szabad elfelejteni a szükséges változtatások számbavételénél. Az életpályamodell helyett érdemesebb lett volna egy olyan rendszert kialakítani, ami elismeri a többletteljesítményt, amely kétségtelenül a hátrányos helyzetű tanulókkal való foglalkozás egyik velejárója. Tehát nemcsak differenciáltan kell oktatni, hanem differenciáltan kell a pedagógusokat is bérezni – ennek (és még sok másnak) a függvényében.

A blog követése Facebookon.

6 Tovább

A zárványos szegregátumok húzzák le az oktatásunk színvonalát

Kósa Lajos nemrég nyilatkozott a közoktatásunkkal kapcsolatban. Bár ne tette volna...szerinte az oktatásunk jó irányba halad, két fontos lépés már megtörtént, a harmadik ezután jön: az integráció „dogmájának” átgondolása. Merthogy az oktatásunk színvonalát azok a bizonyos „szegregátumok, amelyek ilyen zárványos helyeken és struktúrában működnek”, na azok húzzák le.

kósa lajos fidesz szegregáció integráció szegregál korai szelekció szelekció közoktatás életpálya

Kósa Lajos két napja nyilatkozott az ATV esti műsorában, elsősorban oktatási kérdésekkel kapcsolatban. Ami rögtön szembetűnik, hogy a Fidesz frakcióvezetője vagy nincs tisztában a magyar közoktatás helyzetével vagy gátlástalanul hazudik, de mindenesetre iszonyú ostobaságokat beszél:

Szóval, lényegében megtudtuk Kósa Lajostól, hogy három lépésben fog megújulni az oktatásunk, amiből kettő már meg is valósult. Az első a KLIK-rendszer, a második a még most is zajló pedagógus-életpályamodell. Ezek nyilván zseniálisan működnek, azért lázadtak fel a pedagógusok, azért nincs kréta sem az iskolákban, ahogy fizetése se a tanároknak (a nagyszerű reformhadműveletről bővebben itt olvashat).

Végül a harmadik állomás ebben a sikertörténetben – kapaszkodjon meg a kedves olvasó – az integrációs kísérletek felszámolása lesz. Kósa megfogalmazásában:

„a harmadik lépés az az, hogy újragondoljuk azt a dogmát […] hogy kizárólag csak az integrált oktatási modell lehet Magyarországon, ami megvalósul”

Vagyis a hátrányos helyzetű tanulókat nem integráltan kellene oktatni – a Fidesz frakcióvezetője szerint – hanem szegregáltan, ami „a gyerekek érdekében történne”. Mindezt azért, mert Kósa szerint az integrációs oktatási modellről

„azt mutatják a felmérések és a statisztikák, hogy ez kudarc. Olyan olyan zárványok jönnek létre az oktatási rendszerben, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségeket újra termeik […] a magyar oktatási rendszer egésze […] rossz teljesítményt mutat, de ez azért megtévesztő, mert az átlagot ezek a szegregátumok, amelyek ilyen zárványos helyeken és struktúrában működnek, húzzák le – nagyon”

kósa lajos fidesz szegregáció integráció szegregál korai szelekció szelekció közoktatás életpálya

Oh, ha ezt Bourdieu vagy Bernstein megélhette volna! Az idézet első mondata nyilvánvaló hazugság, hiszen az összes kutatás és szakirodalom éppen az ellenkezőjét mondja az elhangzottaknak (l. pl. Kertesi és Kézdi tanulmányát). A gond az, hogy Magyarországon még mindig makacsul tartja magát az nézet, mely szerint a lassabban haladókkal külön csoportokban kell foglalkozni, hogy ne húzzák vissza a jobbakat. Ugyanígy a jobbakat is el kell különíteni azért, hogy kibontakoztassák tehetségüket, és gyorsabban fejlődjenek. Csak az probléma, hogy ez a felfogás – a statisztikák, kutatások alapján – elavult és téves. Elég csak a PISA-vizsgálatok eredményeire gondolni, ahol a legeredményesebb országok (pl. a sokat emlegetett Finnország) integráltan oktatnak, nem pedig szelektíven.

Továbbá igencsak elgondolkodtató, hogy az fel sem merül Kósa Lajos úrban, hogy nem az integrációs modell a rossz, hanem a kivitelezése, ami valljuk be, itthon egy cseppet sem lenne meglepő. Miféle integráció, kérem

az nem integráció, hogy 20 fehér bőrszínű tanuló közé berakunk 10 romát.

Az integráció nem erről szól, hanem arról, hogy – leképezve a társadalmat – vegyes osztályokat hozunk létre mindenhol, ahol foglalkozunk is a nehezebb helyzetben lévő gyerekekkel. Nem ám, hogy csak belökjük őket a „gyengébb, rosszabb” iskolákba. Az elitiskolákban ugyanúgy integrálni kellene az ilyen tanulókat, sőt: felmerül a kérdés, hogy jó-e egyáltalán, hogy vannak elitiskolák. A tehetőseknek biztosan.

kósa lajos fidesz szegregáció integráció szegregál korai szelekció szelekció közoktatás életpálya

A (korai) szelekcióval szembeni egyik érv, hogy

a képességek fejlődése nem egyenletes, hanem életkoronként változó egyazon tanulónál is.

Vagyis a képességek fejlettségi rangsorában számtalanszor helyet cserélnek a gyerekek (a pedagógiai gyakorlatban azonban ezt az iskola figyelmen kívül hagyja, ahogy Kósa Lajos is). Ennek következtében azt mondhatjuk, hogy a fejlődés korai szakaszában, például az iskolába való belépéskor lehetetlen megjósolni az elérhető végső tudás- és képességszintet. Ergo még akkor sem tudnánk különbséget tenni „jó” és „kevésbé jó” képességű gyerekek között, ha a pedagógusok esetlegesen rendelkeznének valamiféle objektív mérési módszerrel ehhez.

Fontos lenne a Kósa-félékkel tudatni, hogy az életpályamodell helyett érdemesebb lett volna egy olyan rendszert kialakítani, ami elismeri azt a többletteljesítményt, amely kétségtelenül a hátrányos helyzetű tanulókkal való foglalkozás egyik velejárója. Nemcsak differenciáltan kell oktatni, hanem differenciáltan kell a pedagógusokat is bérezni, és akkor talán az országos átlagok is javulnak. Mert a szegregáció erősítésével biztosan nem fognak.


(Aki kíváncsi a fentiek sok-sok adattal, statisztikávval alátámasztott tudományosabb változatára, annak ajánlom Nahalka István blogbejegyzést ugyanerről a Kósa-féle ámokfutásról.)


 

A blog követése Facebookon.

2 Tovább

Mindenki másképp egyforma

blogavatar

Az emberek hülyék - gyakran mondjuk ezt a legkülönfélébb dolgok miatt. De mi vajon mások vagyunk-e? Mit mond a tudomány erről? A blog célja, hogy közéleti eseményeken keresztül mutassa be: a sok-sok köztünk lévő különbség ellenére, mégis milyen hasonlóak vagyunk.

Utolsó kommentek