Miért válunk gonosszá? (a stanfordi börtönkísérlet tanulságairól)

A legtöbb ember elítéli, ami Hitler irányítása alatt történt a Harmadik Birodalomban. Azon azonban már kevesen gondolkodnak el, hogy hogyan váltak fiatal, normális fiúk nácikká. Miért válnak alapvetően jó emberek gonosszá? Mi magunk nem ilyenek vagyunk? Nem lennénk SS-tisztek adott körülmények között? A stanfordi börtönkísérlet tanulságaiból és a résztvevők feljegyzéseiből megtudjuk.

borton bortonsprint börtön zimbardo kísérlet gonosz náci helyzet kontextus rab őr szabadság

A szicíliai bevándorlók gyermekeként született amerikai (szociál)pszichológus, Philip George Zimbardo 1933. március 23-án, New Yorkban látta meg a napvilágot. 1954-ben pszichológia, szociológia és antropológia diplomával a zsebében a Brooklyn College-ban kezdett el tanulni, később pedig a Yale-en doktorált. Ezután több amerikai egyetemen tanított, végül 1968-tól a Stanfordra került, ahol elvégezte a méltán híressé vált börtönkísérletét.

Zimbardo az emberek fogságban való viselkedéséről szeretett volna többet megtudni az 1971-es stanfordi börtönkísérletével. A helyi lapban feladott újsághirdetésre jelentkezők közül kiválasztotta a legegészségesebb, mentálisan legstabilabb 24 férfit (ezek többnyire a középosztályból való, intelligens egyetemista hallgatók voltak). Ezután véletlenszerű kiválasztással két csoportra osztották az alanyokat: rabokra és börtönőrökre. Ezek a kiosztott szerepek a rabok tekintetében tehetetlenséget, a saját életre való befolyás hiányát jelentették, míg az őrök számára korlátlan hatalmat – a való élethez hasonlóan.

Hogy a kísérlet minél élethűbb legyen a rabszereppel rendelkező alanyoknak azt mondták, hogy majd a későbbiekben fogják őket felkeresni, amikor ténylegesen elkezdődik a kísérlet. A megkeresés a Palo Alto-i rendőség által történt. A rendőrök a lakásukon keresték fel őket, elmondták a hivatalos szöveget, a kocsinak lökték, megmotozták, majd megbilincselték őket, és a szirénákat bekapcsolva hajtottak el velük a helyi rendőrkapitányságra. Itt ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték, végül egy valódi börtöncellába zárták őket, ahonnan később bekötött szemmel átszállították a kísérlet helyszínéül szolgáló Stanfordi Egyetem alagsorába, ahol rituálisan lealacsonyították az alanyokat, a nevüket egy számra cserélték. Minderre azért volt szükség, mert ha valaki önszántából adja fel szabadságát, akkor ez nem a valóságot modellezi, hiszen a valóságban elveszik azt az embertől. Az őrök két utasítást kaptak: tartsák fenn a rendet és ne alkalmazzanak fizikai erőszakot, csakis szimbolikusat (pl. ha megérintenek valakit a gumibotjukkal, akkor az olyan, mintha megütötték volna).

borton bortonsprint börtön zimbardo kísérlet gonosz náci helyzet kontextus rab őr szabadság

A kísérlet érdemi része ezután következett. A börtönőrök az első naptól kezdődően visszaéltek hatalmukkal. Zsarnok, már-már szadista módon viselkedtek, örömüket lelték a rabok verbális és fizikai bántalmazásában, megalázásában. Megpróbálták őket egymás közötti szexuális játékokra rávenni, esetenként a WC használatát is megtiltották számukra. Minderről a kísérlet után az egyik alany (Doug [8612]) így nyilatkozott a kísérlet utáni csoportfoglalkozásokon:

"A tárgyi feltételek, az őrök, a cellák meg ilyesmik egyáltalán nem érdekeltek – például sosem zavart, hogy meztelen vagyok, lánccal a bokámon. A legrosszabb a lélektani rész volt, ami a fejemben zajlott. Azt tudni, hogy nem mehetek el, amikor csak tetszik… nem mehetek a fürdőszobába, amikor akarok… attól borul ki az ember, hogy nincs választási lehetősége".

Annak ellenére, hogy mentálisan a legjobb állapotban lévők közül kerültek ki a rab szerepű alanyok egyre inkább depresszióssá, irracionális gondolkodásúvá, pszichésen instabillá váltak. Mindezek következtében két rabot elbocsájtottak, végül pedig a kéthetesre tervezett kísérletet hat nap elteltével befejezték. A kísérlet kontrollálhatatlanná, ellenőrizhetetlenné és túlságosan kockázatossá vált. Minderről Zimbardo így írt:

"amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik […] a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk („őrök”) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások („foglyok”) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott."

Azt követően, hogy a kísérletet megszakították, a résztvevőknek egy lezáró, levezető beszélgetést tartottak. Először külön-külön a két (őr és rab) csoportnak, majd együtt az összes alanynak, ami heteken keresztül folytatódott, ugyanis mindkét tábornak segítség kellett az eset feldolgozásához. A raboknak a lelki problémáik, míg az őröknek a viselkedésük miatt érzett bűntudat következtében. Ezt Zimbardo és kollégái úgy próbálták orvosolni, hogy elmagyarázták a kísérlet egyik legfőbb tanulságát.

A fő tanulság pedig a következő: nem a személyiségbeli jegyek határozták meg a kísérleti személyek viselkedését, hanem az adott helyzet. Ahogy megkapták és felvették a szerepüket, elkezdtek csoporttagként, nem pedig egyénként viselkedni. Ebből kifolyólag az érzett felelősség mértéke erőteljesen csökkent. Továbbá egy megfelelő ideológia (a rendet fenn kell tartani, ők gonoszak, mi jók vagyunk), illetve környezeti háttér (intézmény) legitimálhat bármilyen szörnyű, gonosz cselekedetet, valamint engedelmességet és befolyásolhatóságot válthat ki az emberekből. Vagyis mi is jó eséllyel hasonlóképpen tennénk börtönőrként vagy a második világháború idején élő német fiatalemberként. Hihetetlennek hangzik, igaz? Bizonyára megfordul a kedves olvasó fejében, hogy ő biztosan nem tenne ilyesmit, nem viselkedne úgy. De a kísérlet tanulságai óva intenek minket. Többek között Chuck Burdan, az egyik „börtönőr” is hasonlóan vélekedett a kísérlet előtt, ám a kísérletben a viselkedése jelentős változáson ment keresztül. Íme a feljegyzéseinek néhány részlete:

(A kísérlet előtt): Mivel pacifista vagyok, és az erőszak alkalmazását elvetem, el sem tudom képzelni, milyen őrnek lenni, és/vagy élőlényekkel rosszul bánni. Remélem, rab leszek, és nem őr.

(Az őröknek tartott eligazítás után): Kétlem, hogy olyan „komolyan” vennénk a feladatot, mint ahogy a kísérletvezetők gondolják. Némi megkönnyebbülést érzek, hogy csak tartalékos őr vagyok.

(Második nap): 5704 dohányozni szeretne, de nem adok rá engedélyt – én nem dohányzom és nem szimpatizálok a sráccal […] Később azon kapom magam, hogy a hatalmamat fitogtatva a falakat, rácsokat, székeket ütögetem a gumibottal … Létszámellenőrzés és lámpaoltás után Hellmann meg én (a rabok bosszantására) hangosan megbeszéljük, mit fogunk csinálni a barátnőnkkel, miután hazamentünk.

(Harmadik nap): […] még egyszer emlékeztetjük a rabokat, hogy eszükbe ne jusson panaszkodni, különben azonnal megszakítjuk a láthatást. Önként jelentkeztem az egyik őrnek, aki a beszélő alatt jelen van az udvarban, mert első alkalommal próbálhattam ki azt a fajta manipulátori hatalmat, ami igazán élvezek: én vagyok az a megkerülhetetlen valaki, aki szinte teljes mértékben meghatározza, miről szabad beszélni, és miről nem.

(Negyedik nap): A pszichológus leszid, mert az egyik rab kezét összebilincselem, és a szemét bekötöm, amikor elvezetem a szobájából, mire én háborogva megjegyzem, ez biztonsági intézkedés és különben sincs semmi köze hozzá… Otthon egyre kevésbé vagyok képes a valóságos helyzetről beszélni.

(Ötödik nap): Az új rab [416] nem hajlandó megenni a pár virslit. A verembe toloncoljuk, és megparancsoljuk, hogy egy-egy virslit szorongasson a kezében. A tekintélyünk forog kockán […] Elhatározom, erőszakkal megetetem, de nem eszik. Hagyom, hadd csorogjon végig az arcán az étel. Mintha nem is én művelném mindezt. Gyűlölöm magam, mert evésre kényszerítem. És gyűlölöm őt is, mert nem eszik.

(Hatodik nap – kísérlet megszakítása): Nehezemre esik a beszéd a „kijózanító” beszélgetés alatt: minden olyan feszül és kellemetlen. Felpattanok a bringámra, hazatekerek, süt a nap. Átkozottul jó kint lenni.

(Hetekkel később): Csak hetekkel később ébredek rá az esemény mérhetetlen kegyetlenségére…

borton bortonsprint börtön zimbardo kísérlet gonosz náci helyzet kontextus rab őr szabadság

Zimbardo kísérlete arra próbál választ adni és megérteni (vagy megértetni), hogy hogyan változnak adott helyzetben jó emberek rosszakká, ifjú németek náci gyilkosokká. Ám ettől még a bűn bűn marad, a felelősség nem szűnik meg – a kísérlet és annak tanulsága nem felmentés. Csupán belátható lesz a helyzet hatalma, az hogy hasonló szituációban mi is hasonlóan cselekednénk. És ha ezt elfogadjuk, akkor talán kevésbé leszünk fogékonyak ilyesmire a konkrét helyzetben.

(Megjegyzés: A stanfordi börtönkísérlet alapján filmfeldolgozás is készült, amit azért érdemes fenntartásokkal kezelni a valódi történések tekintetében. Ellenben, ha az eredeti kísérlet tovább folytatódott volna, könnyen elképzelhető, hogy a filmbeli jelenetek egyáltalán nem minősülnének túlzásnak).

Felhasznált irodalom:
Elliot Aronson (1987): A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 50.
Mackie, Diane M. és Smith, Eliot R. (2004): Szociálpszichoilógia, Osiris Kiadó, Budapest, 118-120.
Zimbardo, Philip (2012): A Lucifer-hatás – hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá, Ab Ovo.

A blog követése Facebookon.

4 Tovább

Időperspektívák

Egyesek nagyon szeretnek a múltba révedni, régi dolgokat felidézni, míg mások inkább előre néznek, s a jövőre fókuszálnak, illetve olyanok is akadnak, akik a jelennek élnek, afféle hedonista élvezethajhászként. De vajon ki csinálja jól? A hedonista, a nosztalgiázó vagy a jövőbe tekintő? És Ön melyik kategóriába tartozik? Idő, időkategóriák és időészlelés a boldogságunk szolgálatában.

zimbardo idő időperspektíva múlt jelen jövő érzékelés

Életünk döntések sokaságából épül fel. Vannak, akik rengeteget rágódnak egy-egy döntés meghozatalán, és akadnak olyanok is, akik szinte gondolkodás nélkül döntenek ugyanabban a helyzetben. De vajon min múlik ez?

A stanfordi börtönkísérletéről híressé vált Philip Zimbardo és kollégája, John Boyd szerint az időperspektívánkon, amely meghatározza életünk szinte minden mozzanatát. Ha ez megfelelő, akkor az életben való boldogulásra és boldogságra sokkal nagyobb az esélyünk. Éppen ezért érdemes tisztában lenni a saját időészlelésünk fajtájával, majd céljainkhoz mérten alakítanunk azt.

Az objektív idő(észlelés), amely az idő tényleges múlását jelöli. Ezzel szemben a szubjektív idő(észlelés) az idő megélésének személyes vonatkozása, amit az adott szituáció és érzelmi állapot befolyásol. Nem véletlen a „jó társaságban röpül az idő” szólás: ha nagyon jól érezzük magunkat valakikkel, akkor az órák perceknek tűnnek. Ezzel szemben, ha olyasmit csinálunk, amiben nem érezzük jól magunkat, akkor a percek óráknak tűnnek.

zimbardo idő időperspektíva múlt jelen jövő érzékelés

Az ilyen és ezekhez hasonló élményeinket aztán emlékekként tároljuk tovább, azaz a múltunk részét fogják képezni. Azonban ezek kihatással vannak a jelenünkre – gondoljunk csak a megszerzett tapasztalatainkra, amik alapján egy-egy szituációban automatikusan cselekszünk –, ezáltal a jövőnkre is. Persze mindez gyakran tudattalanul működik, hiszen döntéshelyzetekben erre nem feltétlen gondolunk.

Az időkategóriák

Zimbardoék nem meglepő módon három időkategóriát különítenek el, amik a következőek: múlt, jelen és jövő. Ezeket tovább bontják negatív és pozitív alcsoportokra, így tehát összesen hat időperspektíváról vagy időkategóriáról beszélhetünk. Ha például valaki a jelen időkategóriáját részesíti előnyben, akkor ő a pillanatnyi szükségletei azonnali kielégítésére törekszik, kockázatot vállal stb., de lehet jelenfatalista is, aki sokkal behatároltabban működik (alapvetően hisz a sorsszerűségben, de igyekszik kontrollálni az eseményeket). A nosztalgikusan gondolkodók tekinthetnek a múltra negatívan vagy pozitívan, és ugyanígy a jövőre fókuszálók, attól függően, hogy hogyan tekintenek az adott idősíkra.

zimbardo idő időperspektíva múlt jelen jövő érzékelés

Mindegyik időkategóriának megvan a maga előnye és hátránya, illetve meg kell találni a középutat, ugyanis bármelyik időperspektíva túlsúlya problémákhoz vezethet. Ha túlságosan az egyik idősíkban élünk, akkor az korlátozza döntési lehetőségeinket. Éppen ezért fontos, hogy mindegyik időperspektíva pozitív, releváns részét vegyük figyelembe, egyensúlyra törekedjünk ezek között.

Tény, hogy a legtovább a pozitív jövőorientáltságú személyek élnek, ami többek között a tudatos életmódnak, a kockázatok kerülésének köszönhető. Ám ha a jövőfókusz túlsúlyba kerül, akkor az ilyen személyek munkamániásokká válnak, így nem marad idejük az olyan lényeges dolgokra, mint a család vagy a barátok. De ugyanígy, ha valaki túlságosan a múltban él, korlátozza a lehetőségei megélését, és kevésbé tud alkalmazkodni az új dolgokhoz. Akinél pedig a jelenorientáltság az erőteljes, pillanatnyi boldogságát megkapja ugyan, ám ez hosszútávon függőséget, szenvedélybeteg viselkedést okozhat.

Hogy jön ez a kapcsolatainkhoz?

Amint az látszik, az időperspektíváink életünk számos területére kihatással vannak. Ezek közül a legérdekesebb talán az időperspektívák kapcsolatainkban betöltött szerepe. Tudniillik ezeket is befolyásolja mind a saját, mind a másik fél időperspektívája, legyen szó barátságról vagy épp párkapcsolatról.

Először is azt kell megemlíteni, hogy az időkategóriák nagyban meghatározzák, hogy kiket kedvelünk, szeretünk. Azokat az embereket kedveljük jobban, akik hozzánk hasonló időkategóriával rendelkeznek. Fordítva pedig: azokat kritizáljuk, akiknek az időmegítélése a mienktől eltér.

Ha megértjük, hogy milyen a hozzánk közeli emberek időkategóriája, akkor számos felesleges konfliktust kerülhetünk el. Emellett könnyebben megérthetjük, sőt elfogadhatjuk azt, ami a mi időzónánkból nézve első ránézésre elfogadhatatlannak tűnik. „Ráadásul – mondja Zimbardo – megtanulhatjuk értékelni mások időperspektíváját: ha például mi túlságosan a jövőben élünk, mások révén beengedhetünk némi szórakozást és kockázatvállalást az életünkbe, vagy – szünetet tartva rohanó életmódunkban – tanulhatunk kicsit a múltból.”

Irodalom

Izsák Norbert (2012): Túllépni a kudarcokon – interjú Philip Zimbardoval, HVG extra: Pszichológia #2, 2012/02 szám.
Kovács Petra: A személyes időperspektívák elmélete és gyakorlata
Philip Zimbardo – John Boyd (2012): Időparadoxon, Budapest, HVG könyvek.

 

0 Tovább

Mindenki másképp egyforma

blogavatar

Az emberek hülyék - gyakran mondjuk ezt a legkülönfélébb dolgok miatt. De mi vajon mások vagyunk-e? Mit mond a tudomány erről? A blog célja, hogy közéleti eseményeken keresztül mutassa be: a sok-sok köztünk lévő különbség ellenére, mégis milyen hasonlóak vagyunk.

Utolsó kommentek