Hiányzó füzet, vonalzó, vagy épp tesicucc – ismerős helyzet? És az, amikor a pedagógus reakciója erre egy elégtelen osztályzat? Valószínűleg már minden olvasó tapasztalta a tanári értékelés azon változatát, amiről tegnap jelent meg egy cikk az egyik ismert honlapon. Ez a törvényre és a szakállamtitkár véleményére alapoz, de van ennél fontosabb nézőpont is. Nevezetesen a pedagógia.
Forrás: www.takenbythewind.com
Tegnap jelent meg egy rövid, ám annál érdekesebb cikk a pedagógiai értékelés azon válfajáról, amikor is a tanár a hiányzó felszerelést vagy épp az órai beszélgetést egyessel bünteti. A cikk fő mondanivalója, hogy
az érdemjegy és az osztályzat nem lehet fegyelmezési/büntetési eszköz.
Ezt mondja a szakállamtitkár és ezt mondja a köznevelési törvényünk 54. § is, ám ezt sok pedagógus nem veszi figyelembe. Bizonyos szempontból érthető az ő álláspontjuk is, hisz mit kezdjenek azzal a gyerekkel, aki nem hozza el a felszerelését, így nem is tud részt venni érdemben a tanórán? Mit tegyen a tanár, ha több gyerek is ilyen módon „vonja ki” magát az órai munkából?
A válasz nem egyszerű. Induljunk ki abból, hogy egyáltalán
miért jelent problémát a jegyek fegyelmezési eszközként, büntetésként való alkalmazása? A rövid válasz: mert ezek a tanuló szaktárgyi tudását kell, hogy visszatükrözzék, így azonban éppen ezt torzítják.
Gondoljunk csak bele! Van egy feledékeny, ámde matematikából nagyon tehetséges tanulónk. Ha ő kap néhány egyest azért, mert mondjuk nem hozott körzőt vagy vonalzót, az az év végi érdemjegyét lefelé húzza. Például nem ötös lesz, hanem csak négyes. Azonban ez nem ad valós képet az ő matematikai tudásáról, amire ugyebár ezt a jegyet kapta. Ezt szaknyelven úgy mondják, hogy
a mérés-értékelés folyamatában a validitás (érvényesség) nem megfelelő, azaz nem azt mérjük és értékeljük, amit eredetileg szerettünk volna.
Forrás: http://www.addictinginfo.org/
A másik aspektusa a témakörnek a tanuló önmagáról alkotott képe, az ún. énkép. Ez alapvetően pozitív és negatív irányú lehet, ami nagyban befolyásol, hogy a tanár, hogyan értékeli a gyermeket.
Ha a tanuló énképe inkább negatív, akkor az azzal jár, hogy a kudarcélmények hatására lebecsüli a saját teljesítményét, tudását és önmagát. Mindez pedig megnehezíti a gyerek iskolai, majd később társadalmi beilleszkedését, ill. negatívan hat a fejlődésére.
Forrás: http://nancyebailey.com/
De akkor mi a helyes pedagógiai hozzáállás, eljárás ilyen esetekben? Elsőként fontos a helyzet mérlegelése. Egy testnevelőtanár nyilvánvalóan nem várhatja el, hogy a felszerelését otthonhagyó diák érdemben részt vegyen az óráján, míg mondjuk egy magyartanár egy füzetéről, könyvéről elfeledkező diáktól igen. Vagyis az utóbbi probléma megoldása egyszerűbb, az óra haladhat az eredeti célok szerint, legfeljebb a tanuló elővesz egy lapot vagy a mellette ülővel együtt dolgozik.
A testnevelő-példában már nehezebb a problémamegoldás, akárcsak akkor, ha bármely szakos tanár arra építi föl az óráját, amit a gyerek otthon hagy, elfelejt. Ilyenkor – ha lesarkítjuk – két típus van: akivel rendszerint ilyen jellegű probléma van és akivel nem. Az utóbbi nem olyan nagy probléma, előfordul az ilyesmi. Viszont akivel nem csak alkalomadtán történik meg, hogy otthon hagyja valamiét, annál valódi problémáról beszélhetünk.
Az ilyen helyzetekben a büntetés jó eséllyel nem éri el a célját. Vagy hidegen hagyja a gyereket (ilyenkor tökéletesen értelmetlen egy újabb egyest beírni, mert a helyzet nem fog változni), vagy pedig rosszul esik neki, igazságtalannak érzi, és az énképére negatívan hat.
Forrás: www.unhappymarriage.info
Gondoljunk bele, ha például szegény családból származik a gyermek, és nincs pénzük tornacuccra. Vagy ha 3-4 testvérével él egy szobában, és egyszerűen nem tud koncentrálni a feladatára vagy nincs rá ideje. Erről így nyilatkozik egy fiatal lány Oscar Lewis Sanhez gyermekei című könyvében:
Ahogy nőttem, egyre világosabbá vált előttem, hogy rengeteg dologba bele kell törődnie annak, aki egyetlen szobában lakik családjával. Én fantáziavilágban éltem, szerettem álmodozni, és ezért rettenetesen bosszantott, ha megzavartak álmodozásaimban. A testvéreim állandóan visszarángattak a valóságba: „Hé, mi van veled? Benarkóztál?” máskor meg az apám szólt rám: „Ébresztő! Szállj le a fellegekből! Mozgás, gyorsan!”
Tehát a legjobb, amit a pedagógus tehát ilyen helyzetekben, ha először megpróbál a szülőkkel és a gyerekkel is beszélni. Természetesen az egyértelmű, hogy nem mindegy hogyan teszi mindezt. Az elutasítás vagy az elfogadás nyelvén, mert – l. Gordon-módszert – ez kulcsfontosságú.
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek