Örökségünk mottóval indult kampány, aminek középpontjában egy dal áll. A cél megszólítani a kivándorolt honfitársakat, és ösztönözni őket a magyarságtudat, azon belül pedig kiemelten a magyar nyelv megtartására. Ez először jól hangzik, kár, hogy csak hangzik. Hát „nincsen határ ottan, ahol egy nyelvet beszélnek”?
Nemzetpolitikai államtitkárunk, Pótápi Árpád János a napokban jelentette be, hogy új kezdeményezés indul a magyarság és a magyar nyelv megtartásáért. Ennek központi elem az alábbi dal:
Az egy dolog, hogy sem zeneileg, sem pedig dalszövegügyileg nem éppen a legnívósabb magyar produkcióról van szó. Az is egy dolog, hogy a kínrímek és az erőltetett népiesség épp a kitűzött célt teszik nevetségessé. No de ilyet! Ennyi nyelvészeti ostobaságot, tévképzetet belezsúfolni egyetlen dalba. Ráadásul épp a magyar nyelv megtartásának érdekében?
„Megtanulom, megőrzöm, tanítom, tovább adom, a szüleim nyelvét a gyerekeim hangján elkopni nem hagyom // Megtanulom, megőrzöm, tanítom,tovább adom, a szüleim nyelvét a gyerekeim hangján elvenni nem hagyom.”
Ez lenne a refrén. Gyönyörű, nemde? Kár, hogy épp az iskola és a magyar társadalom az, ami a szüleink nyelvét nemhogy hagyja elkopni: szabályosan, két kézzel, a legerősebb smirglivel csiszolja, méghozzá csontig vagy felniig (feltéve, ha van a nyelvnek olyan, de ha már kopik, csak van). Miről beszélek? A jelenség neve: nyelvi alapú diszkrimináció.
Az iskolában különböző nyelvhasználattal és nyelvváltozatokkal találkoznak a gyerekek mind a tanár, mind pedig a társaik részéről.
A tanulók formális beszédhelyzetekben először nyilvánulnak meg, illetve új regiszterekkel, szókészleti elemekkel ismerkednek meg. Mindez sok gyereknek könnyed feladat, élvezetes tapasztalatszerzés, azonban nem kevés tanuló számára rendkívüli erőfeszítés
.
Otthonról hozunk rengeteg kulturális ismeretet, tapasztalatot, valamint egy bizonyos nyelvhasználati módot, nyelvváltozatot is. Ez utóbbi szerencsés esetben az iskolaihoz nagyjából hasonló, azaz a standard nyelvváltozatnak (köznyelvnek) megfelelő.
A probléma ott kezdődik, amikor az iskolai és az otthoni nyelvhasználat eltér.
A gyerek elsőként azzal szembesül, hogy az új közösségben másképp beszélnek, mint ő (és a szülei). Másképp beszélnek a diáktársak, és ami még nagyobb probléma, hogy másképp beszél a tanár is, aki ugyebár az elsajátítandó tudásanyag közvetítője is. Így
a nem köznyelvet beszélő gyermek máris hátrányból indul, hiszen egy új nyelvváltozatot (neki szinte új nyelvet) kell megtanulnia az új ismeretek mellé.
Másrészről a diák próbálja megérteni az eltéréseket, de sok esetben ahelyett, hogy segítő tanárra és diáktársakra találna, azzal szembesül, hogy
a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben kinevetik, megalázzák.
„Háttal nem kezdünk mondatot.” „A magyarban nincs olyan, hogy deviszont.” „Nem-e? Nem-e lehetne, hogy magyarul mond?” Ezek mind-mind ennek a jelenségnek a megvalósulási formái és valószínűleg már mindannyian találkoztunk hasonlókkal. Itt valójában nem történik más, mint a nyelvhasználó által otthon tanult, helyes nyelvi formák megbélyegzése a tanár (vagy más személy) saját nyelvváltozatának szemszögéből. Így a tanár egyik legfontosabb feladatát, a tanulók személyiségének fejlesztését nem teljesíti, ugyanis ez a fajta megbélyegzés óhatatlanul is az otthonról hozott nyelv leértékeléséhez, valamint nyelvi bizonytalansághoz vezet, ami a tanuló személyiségére kedvezőtlenül, nem pedig fejlesztő módon hat.
Másik dolog. Az énekes gyakorlatilag mindent magyarul csinál:
„Én magyarul érzek, magyarul félek, magyarul kérdek, magyarul érted, magyarul sírok, magyarul mondom, magyarul írok, magyarul mosolygok, magyarul küzdök, magyarul tűrök, magyarul dobbanok...és magyarul álmodom.”
Ha megfigyeljük, akkor ezeknek a dolgoknak több mint a fele olyan, amit nem lehet „magyarul” csinálni. Könyörgöm. Másképp sír egy görög? Az olaszok spagettijukat hátrahagyva, hevesen gesztikulálva olaszul félnek? Az iszlámok iszlámul mosolyognak a csadorjuk alatt? (nyelvészet iránt érdeklődőknek ajánlatos a Saphir-Whorf hipotézisről és a nyelvi relativizmusról, ill. az azzal kapcsolatos problémákról szóló cikk)
Ennek a dalnak akkor lenne értelme, ha a határon túli magyarokhoz, például a felvidékiekhez, kárpátaljaikhoz, vajkdaságiakhoz szólna, úgy, hogy a nyelvcsere iszonyatos problémáját megpróbálná kicsit is megérteni. Ennek a dalnak akkor lenne értelme, ha azoknak, akiket tényleg fenyeget az a veszély, hogy elveszítik nyelvüket, hiteles üzenetet küldene. De ez a zene nem tesz ilyet, nem hiteles, mivel üvölt róla a felületesség: gyönyörűen beszéltek, öröm hallani a hangtok? Hangtok? Talán, ha nem olyan nyelvi formákat erőltettek volna bele a dalba (ráadásul köznyelvet beszélők előadásában), amik inkább archaikusak, mintsem nyelvjárásiak, akkor legalább a hitelesség nem sérül annyira. De így...magyarul írom és magyarul érzem: ez borzalmas.
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek