Az utóbbi időben rengeteg hír látott napvilágot a menekültekkel kapcsolatban. Falak a határokon, egyre feszültebb helyzet a befogadóállomásokon, a schengeni határok felfüggesztésének gondolata – néhány az elmúlt hetek történéseiből. Gyűlölködés, agresszió, intolerancia – néhány az elmúlt hetek jellemző reakcióiból. De mi áll a háttérben?                      

Rengeteg hírt olvashattunk már a menekültekről, a terrortámadásokkal való összefüggésektől kezdve egészen a legújabb fejleményig, a schengeni rendszer megszüntetésének gondolatáig. Jóval kevesebbet hallunk azonban az események mögött meghúzódó pszichológiai mechanizmusokról. Miért gyűlölünk olyan embereket, akikről szinte semmit sem tudunk? Mi magyarázza ezt a rengeteg szélsőséges megnyilvánulást menekültügyben?

A miértek megértéshez először is vegyünk elő egy nem éppen mai kísérletet az 50-es évekből. A török származású amerikai szociálpszichológus, Muzafer Sherif összegyűjt néhány 11-12 év körüli, jó magaviseletű, rendes fiút, majd két csoportot alakít ki belőlük. Elkezdődik a csoportműködés, kialakulnak a csoporton belüli szerepek, létrejönnek a csoportnormák. Ahogy a csoportközi konfliktus is.

A kísérletben a versengő tevékenységek során létrejövő csoportközi kapcsolat mindkét csoport tagjainál ellenséges magatartást és kölcsönös sztereotípiákat vont maga után. Az ellenségeskedés abban nyilvánult meg, hogy

a fiúk sértegették, szidták egymást, összeverekedtek, elégették az ellenfél zászlóját, feldúlták a másik csoport körletét.

A sztereotípiák mindezeknek a szolgálatában álltak, ugyanis

a sajátjához képest mindkét csoport nagyon kedvezőtlen képet alakított ki a másikról, illetve a saját teljesítményt erőteljesen túlértékelte.

Ezzel párhuzamosan a saját csoporton belüli együttműködési hajlandóság és szolidaritás fokozódott, valamint a személyek helyzetének elrendeződésében is változások következtek be (pl. vezetőváltás). Végezetül a csoportok közötti távolságot kifejező attitűdök annyira felerősödtek, hogy a csoportok képtelenek voltak bárminemű közös tevékenység végzésére.

Nem nehéz belátni, hogy egészen hasonló mechanizmusok működnek jelen helyzetben is. A „mi” és az „ők” szembenállása, szembeállítása hasonló következményekkel jár a bevándorlók és a hazájukban élő polgárok között. A menekültek kedvezőtlen megítélése, a velük szemben tanúsított agresszió és intolerancia nagyon könnyen kiváltható az emberekből, ami meg is történt mind a média, mind a politikai vezetők által. Hogyan? Egy nagyon egyszerű, klasszikus „módszer” segítségével: előítéletek gyártásával.

Az előítéletekkel kapcsolatban is ismerünk egy igen híres kísérletet, nevezetesen Jane Elliott 1968-as vizsgálatát. Az amerikai tanítónő egy reggel azt mondta a diákjainak, hogy ma hallotta a rádióban, hogy a kék szeműek felsőbbrendűbbek, mint a barna szeműek, akik jóval butábbak egy tudományos vizsgálat szerint. Éppen ezért a kék szeműeknek ezentúl megkülönböztető gallért kell viselniük, illetve nem játszhatnak barna szemű társaikkal. A gyerekek viselkedése pillanatok alatt megváltozott. A kék szeműek elutasítóak és megvetőek lettek a barna szeműekkel szemben.

Másnap a tanítónő azt mondta, hogy tévedett, és valójában fordítva van, azaz a barna szeműek a felsőbbrendűek. Ennek következtében a barna szeműek viselkedtek úgy, ahogy az előző nap a kék szemű társaik. Elliott beszámolója szerint

még a legokosabb, legempatikusabb gyerekek is „gonosszá” változtak néhány órán belül.

Hogy egyértelmű legyen: gyakorlatilag ugyanez történik pillanatnyilag is. Csupán annyi a különbség, hogy nem a kék vagy barna szemszín, hanem a bevándorló-otthonélő a megkülönböztetés alapja. És nem az intelligencia, hanem a kulturális eltérések, a (gyakran valótlan) magatartásbeli sztereotípiák (pl. megerőszakolnak nőket, terroristák stb.) szolgálnak indoklásra.

Ehhez jön még egy erőteljes félelemkeltés is, amiben szintén hatalmas szerep jut a médiának. Nem mintha nem lenne így is eléggé idegenellenes az ország (l. a pirézek megítélését, akik annak ellenére veszik el a munkákat, hogy nem szeretnek dolgozni).

Természetesen a félelem, a csoportközi konfliktus, illetve az előítéletek megléte óhatatlan velejárója az ehhez hasonló szituációknak. De az, hogy ezeket hogyan kezeljük, hogy hogyan viszonyulunk más emberekhez, már más kérdés. Úgy vélem, hogy – pszichológiai tényezők ide vagy oda – nem helyénvaló az ilyesféle általánosítás, nem szabad egy embert megítélni sztereotípiák által. Mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe bármikor. Érdemes elgondolkozni a gyűlölködőknek, hogy ők mit tennének, ha a lakhelyén az erőszakos cselekmények, a háború, a kegyetlenség mindennaposak lennének.