Kósa Lajos nemrég nyilatkozott a közoktatásunkkal kapcsolatban. Bár ne tette volna...szerinte az oktatásunk jó irányba halad, két fontos lépés már megtörtént, a harmadik ezután jön: az integráció „dogmájának” átgondolása. Merthogy az oktatásunk színvonalát azok a bizonyos „szegregátumok, amelyek ilyen zárványos helyeken és struktúrában működnek”, na azok húzzák le.
Kósa Lajos két napja nyilatkozott az ATV esti műsorában, elsősorban oktatási kérdésekkel kapcsolatban. Ami rögtön szembetűnik, hogy a Fidesz frakcióvezetője vagy nincs tisztában a magyar közoktatás helyzetével vagy gátlástalanul hazudik, de mindenesetre iszonyú ostobaságokat beszél:
Szóval, lényegében megtudtuk Kósa Lajostól, hogy három lépésben fog megújulni az oktatásunk, amiből kettő már meg is valósult. Az első a KLIK-rendszer, a második a még most is zajló pedagógus-életpályamodell. Ezek nyilván zseniálisan működnek, azért lázadtak fel a pedagógusok, azért nincs kréta sem az iskolákban, ahogy fizetése se a tanároknak (a nagyszerű reformhadműveletről bővebben itt olvashat).
Végül a harmadik állomás ebben a sikertörténetben – kapaszkodjon meg a kedves olvasó – az integrációs kísérletek felszámolása lesz. Kósa megfogalmazásában:
„a harmadik lépés az az, hogy újragondoljuk azt a dogmát […] hogy kizárólag csak az integrált oktatási modell lehet Magyarországon, ami megvalósul”
Vagyis a hátrányos helyzetű tanulókat nem integráltan kellene oktatni – a Fidesz frakcióvezetője szerint – hanem szegregáltan, ami „a gyerekek érdekében történne”. Mindezt azért, mert Kósa szerint az integrációs oktatási modellről
„azt mutatják a felmérések és a statisztikák, hogy ez kudarc. Olyan olyan zárványok jönnek létre az oktatási rendszerben, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségeket újra termeik […] a magyar oktatási rendszer egésze […] rossz teljesítményt mutat, de ez azért megtévesztő, mert az átlagot ezek a szegregátumok, amelyek ilyen zárványos helyeken és struktúrában működnek, húzzák le – nagyon”
Oh, ha ezt Bourdieu vagy Bernstein megélhette volna! Az idézet első mondata nyilvánvaló hazugság, hiszen az összes kutatás és szakirodalom éppen az ellenkezőjét mondja az elhangzottaknak (l. pl. Kertesi és Kézdi tanulmányát). A gond az, hogy Magyarországon még mindig makacsul tartja magát az nézet, mely szerint a lassabban haladókkal külön csoportokban kell foglalkozni, hogy ne húzzák vissza a jobbakat. Ugyanígy a jobbakat is el kell különíteni azért, hogy kibontakoztassák tehetségüket, és gyorsabban fejlődjenek. Csak az probléma, hogy ez a felfogás – a statisztikák, kutatások alapján – elavult és téves. Elég csak a PISA-vizsgálatok eredményeire gondolni, ahol a legeredményesebb országok (pl. a sokat emlegetett Finnország) integráltan oktatnak, nem pedig szelektíven.
Továbbá igencsak elgondolkodtató, hogy az fel sem merül Kósa Lajos úrban, hogy nem az integrációs modell a rossz, hanem a kivitelezése, ami valljuk be, itthon egy cseppet sem lenne meglepő. Miféle integráció, kérem
az nem integráció, hogy 20 fehér bőrszínű tanuló közé berakunk 10 romát.
Az integráció nem erről szól, hanem arról, hogy – leképezve a társadalmat – vegyes osztályokat hozunk létre mindenhol, ahol foglalkozunk is a nehezebb helyzetben lévő gyerekekkel. Nem ám, hogy csak belökjük őket a „gyengébb, rosszabb” iskolákba. Az elitiskolákban ugyanúgy integrálni kellene az ilyen tanulókat, sőt: felmerül a kérdés, hogy jó-e egyáltalán, hogy vannak elitiskolák. A tehetőseknek biztosan.
A (korai) szelekcióval szembeni egyik érv, hogy
a képességek fejlődése nem egyenletes, hanem életkoronként változó egyazon tanulónál is.
Vagyis a képességek fejlettségi rangsorában számtalanszor helyet cserélnek a gyerekek (a pedagógiai gyakorlatban azonban ezt az iskola figyelmen kívül hagyja, ahogy Kósa Lajos is). Ennek következtében azt mondhatjuk, hogy a fejlődés korai szakaszában, például az iskolába való belépéskor lehetetlen megjósolni az elérhető végső tudás- és képességszintet. Ergo még akkor sem tudnánk különbséget tenni „jó” és „kevésbé jó” képességű gyerekek között, ha a pedagógusok esetlegesen rendelkeznének valamiféle objektív mérési módszerrel ehhez.
Fontos lenne a Kósa-félékkel tudatni, hogy az életpályamodell helyett érdemesebb lett volna egy olyan rendszert kialakítani, ami elismeri azt a többletteljesítményt, amely kétségtelenül a hátrányos helyzetű tanulókkal való foglalkozás egyik velejárója. Nemcsak differenciáltan kell oktatni, hanem differenciáltan kell a pedagógusokat is bérezni, és akkor talán az országos átlagok is javulnak. Mert a szegregáció erősítésével biztosan nem fognak.
(Aki kíváncsi a fentiek sok-sok adattal, statisztikávval alátámasztott tudományosabb változatára, annak ajánlom Nahalka István blogbejegyzést ugyanerről a Kósa-féle ámokfutásról.)
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek