Ne szüless rossz családba, mert lerontod a PISA-eredményeinket!

Miután a PISA-sokk nagyjából lecsengett, az oktatási államtitkár elmondta, hogy mik a tanulságok, illetve min kell változtatni a jövőben ennek kapcsán. Palkovics László nyilatkozatában sok érdekes dolgot fogalmaz meg, többek között a családi háttér és a rossz eredmények kapcsolatáról. De miben van igaza és miben téved?                                                                                              

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

Az oktatási államtitkár, Palkovics László interjút adott a HVG-nek, amiben az egyik fő témakör a tavalyi PISA-mérés lesújtó eredménye. Az adatokból jól látszik, hogy a magyar diákok kompetenciái drasztikus ütemben és mértékben romlanak. Ezzel kapcsolatban a legfőbb kérdés, hogy min kell változtatnunk, mit lehet tenni ennek megfékezésére vagy legalább mérséklésére. Palkovics a következő választ adta a kérdésre:

„A módszertan nyilván fontos – valóban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tanultak alkalmazására, de úgy, hogy közben a tantárgyi tudás is megmaradjon –, de nem elég a NAT tartalmán vagy a lexikális tudás és képesség-készség arányain változtatni. A mérés fontos tanulsága az is, hogy az eredmények mennyire erősen függenek a családi háttértől, tehát a jó és méltányos oktatáshoz való hozzáférésen is javítani kell. Egyébként nemcsak a PISA-ra, hanem az országos kompetenciamérésre és a TIMSS-felmérésre is igaz volt, hogy nagyon magas azon gyerekek aránya, akik azért nem jól teljesítenek a méréseken, mert a családi háttérindexük alacsony. Vagyis ezekben a családokban nem a tanulás az első.

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

Kép forrása: MTI / Marjai János

Kétségtelen, hogy Palkovicsnak igaza van abban, hogy a készség- és képességfejlesztés az egyik, illetve a méltányosság és esélyegyenlőség megteremtése a másik kulcs a probléma orvoslásához. Abban is igaza van, hogy az ilyen és ehhez hasonló méréseken valóban azok a tanulók szoktak rosszul szerepelni, akiknek a családi hátterük (szocio-ökonómiai státuszok – SES) nem éppen a legkedvezőbb. Azonban egyetlen „aprócska” dolgot elfelejtett az oktatási államtitkár megemlíteni (pl az utolsó két mondat között):

a családi háttérből származó különbségeket, a különféle hátrányokat az iskolának (tágabban: az oktatási rendszernek) figyelembe kell(ene) vennie, és mérsékelnie kell(ene) azokat.

Csakhogy ez nem történik meg. Az iskola(rendszer) nem vesz tudomást a különbségekről. Azok a pedagógiai eljárások pedig, amelyek nem vesznek tudomást ezen különbségekről (tehát minden nem differenciált pedagógiai eljárás) a gyerekek közötti különbségek fokozódásával jár. És ezt támasztják alá a témával kapcsolatos statisztikai adatok is, melyek tanulsága dióhéjban:

a magyar iskolarendszer meglehetősen szelektív.

Ez azt jelenti, hogy azok a gyerekek, akik rosszabb családi körülmények közül érkeznek, nagyon jó eséllyel kevésbé lesznek sikeresek a tanulmányaikban, beleértve a továbbtanulást is (ez a különféle tesztekre is áll). De nem azért, amit Palkovics nyilatkozatában sugalmaz; nem azért, mert rosszabbak a képességeik vagy butábbak.

Azért teljesítenek rosszabbul a rosszabb családi háttérrel rendelkező gyerekek, mert az elsődleges szocializációjuk során más kulturális normákat, értékeket, más tudást sajátítottak el otthon, mint amit az iskola elvár és számon kér tőlük. Egy olyan tudást, amivel ők nem rendelkeznek szemben a jobb családi körülményekkel rendelkező társaikkal.

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

Vagyis az iskolában elsajátított tudás (formális) gyakran konfliktusba kerül a diák mindennapi tapasztalatai, családi szocializációja által elsajátított tudással (nem formális). Ennek oka, hogy e kettő szerkezetében eltér egymástól. Ennek a folyamatos konfliktuslehetőségnek az iskola mint a kulturális ismeretátadás, ismeretátörökítés intézménye tudatában van, ám a konfliktus megjelenítésére és feloldására nem biztosít megfelelő keretet. És – ahogy azt a kutatások egyértelműen és egyöntetűen mutatják – ha az ilyen kognitív konfliktusok feloldatlanul maradnak, tévképzetek forrásaivá válnak, ezáltal iskolai kudarcokhoz, az optimális teljesítmény akadályozásához vezetnek.

Zárszóként és kapcsolódva az interjú további részeihez. A méltányosság és az esélyegyenlőség megteremtése nem azt jelenti, hogy ugyanazt várjuk el minden gyermektől vagy hogy ugyanazokat a feltételeket biztosítjuk minden tanulónak. Az esélyegyenlőség ott kezdődik, hogy a tanulók közötti különbségeket (legyenek azok kulturális, szociális vagy épp nyelvi különbségek) figyelembe vesszük. Mert – szól az Einsteinnek tulajdonított, ám bizonytalan eredetű idézet – „ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy hogy tud fára mászni, abban a hitben élheti le az életét, hogy ő egy tehetségtelen idióta”.

közoktatás iskola oktatás tanítás tanulás nevelés MO oktatásügy szocializáció kultúra

A blog követése Facebookon.

37 Tovább

Magánügy-e a nyelvhasználat?

Mennyire van beleszólása az iskolának abba, hogy a gyerek hogyan beszél(jen)? Feladata-e a pedagógusnak, hogy megtanítsa az ún. szép, igényes köznyelvet a nebulóknak? Kötelessége-e gyomlálni a szerinte helytelen alakokat a tanulók beszédéből? „Igen vagy nem, és ha igen, miért nem”?                                                                                                                                                           

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanár

A magyar nyelvről már többször szó volt itt a blogon. Azt már korábban megtudhatta a kedves olvasó, hogy miért (nem) szép a magyar nyelv. Arról is írtam, hogy mi történik az iskolába való belépéskor a tanulóval, aki nem épp a az elvárt nyelvhasználatot produkálja. Arról azonban még nem volt szó, hogy mennyire magánügy a nyelvhasználata egy-egy tanulónak. A kérdés megválaszolásához először nézzünk meg néhány, a témával kapcsolatos előzményt.

Előzmény 1: az iskolába való belépés

Az iskolában különféle nyelvhasználati módokkal találkoznak a gyerekek a tanár és a társaik részéről. Új regiszterekkel, szókészleti elemekkel ismerkednek meg, illetve formális beszédhelyzetekben először nyilvánulnak meg. Ez sok gyereknek könnyed feladat, élvezetes tapasztalatszerzés, azonban nem kevés tanuló számára rendkívüli erőfeszítés. Hogy miért?

A gyerek elsőként azzal szembesül, hogy az új közösségben másképp beszélnek, mint ő (és a szülei). Másképp beszélnek a diáktársak, és ami még nagyobb probléma, hogy másképp beszél a tanár is, aki ugyebár az elsajátítandó tudásanyag közvetítője is. Így

a nem köznyelvet beszélő gyermek máris hátrányból indul, hiszen egy új nyelvváltozatot (neki szinte új nyelvet) kell megtanulnia az új ismeretek mellé. Plusz: hiába próbálja a diák megérteni az eltéréseket, sok esetben ahelyett, hogy segítő tanárra és diáktársakra találna, azzal szembesül, hogy a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben kinevetik, megalázzák.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanár

Előzmény 2: Klasszikus példa Illyés Gyulától

Az előbb említettekre egy van egy nagyszerű példa a magyar irodalomból. Illyés Gyula a Puszták népében a következőt írja a téma kapcsán:

[…]

Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár.

- Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”

- A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.

- Nem áff, hanem eff.

- Igenis.

- Mondd ki, hogy eff.

- Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

- Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

- No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

- Mi lesz?

- Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.

- Hová való vagy? – kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

- Pusztai! – kiáltotta valaki.

- Bregócs.

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.

Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud – valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanár

Előzmény 3: a gettó-érv

A gettó-érvvel nagyon gyakran találkozni még olyan emberek esetében is, akik az átlagosnál toleránsabbak és nyitottabb a gondolkodásuk. A gettó-érv lényege, hogy azért van szükség arra, hogy az iskola megtanítsa a gyereknek a standard nyelvváltozatot (köznyelvet), mert ellenkező esetben éppen a gyerek érvényesülését akadályozná meg. Tehát hagyná, hogy saját nyelvváltozatának gettójába zárva éljen.

Ennek az érvnek a fő problémája, hogy hamis alapfeltevésekből indul ki. Egyrészt nem tesz különbséget jog és kötelesség, a standard nyelvváltozat megtanulásának lehetősége és kötelessége között. Ez a hozzáadó (mellé tanít valamit) és a felcserélő (helyett tanít valamit) szemléletmód ellentéteire vezet vissza. Ha a pedagógus szemléletmódja hozzáadó (tehát lehetőséget biztosít a standard megtanulására), akkor lehetőséget teremt a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésére. Viszont ellenkező esetben, a felcserélő szemlélet által (ha megköveteli a standard használatát) eleve hátránnyal indítja azokat, akik alapnyelvként nem a standard változatot sajátították el, így nem is használhatják azt az iskolában. Azaz míg az előbbi szemlélet az esélyegyenlőséget biztosítja, addig az utóbbi éppen az ellenkezőjét teszi, azaz diszkriminál. Ráadásul pontosan az ellenkezőjét állítva: a társadalmi egyenlőség megteremtésének szándékára hivatkozva.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanárHasonlóan a beilleszkedési zavarok egy részéért felelős eltérő családi szocializációhoz, az iskolai problémák mögött az iskolai és otthoni kultúra között fennálló illeszkedési zavar húzódik. Ez esetben a konfliktus abból adódik, hogy a diáknak választani kell:

szimbolikusan megtagadja elsődleges közösségét és identitását, mentesülve így a negatív hatásoktól, kudarcoktól, vagy fordítva tesz, és felvállalja identitását, ezzel együtt azonban részben lemond az iskolai és a későbbi társadalmi sikerességről.

Magánügy-e a nyelvhasználat?

Amint az eddigiekből látszik, a nyelvhasználat, az hogy a gyermek mit tanul meg (nyelvileg) otthon, egy tőle teljesen független dolog. Azzal együtt az ő identitásának a szerves részét képezi, amit tiszteletben kell(ene) tartani. Az iskolának és a pedagógusoknak is. Csakhogy ma Magyarországon épp az ellenkezője történik, ami igen nagy probléma.

Egyrészt azért, mert káros. Ugyanúgy mint bármilyen olyan eljárás, ami nem vesz tudomást a gyerekek között fennálló különbségekről (azaz nem differenciál). Amely tehát abszurd módon azt feltételezi, hogy a pedagógus tevékenysége megegyező hatást fejt ki a különböző gyerekekre. Minden ilyen eljárás a tanulók közötti különbségek fokozódásával jár együtt.

Másrészt azért, mert nyelvészetileg inadekvát. A jelenlegi nyelvészeti szemlélet a leíró és hozzáadó szemléletet, módszert támogatja, nem pedig az előírót és felcserélőt (erről l. ezt a cikkemet).

Harmadrészt azért, mert pedagógiailag is helytelen. Nincsenek figyelembe véve az egyéni különbségek, az esélyegyenlőség megteremtése elmarad, aki hátrányból indul, még nagyobb hátrányra tesz szert. Az iskolában elsajátított tudás konfliktusba kerül a diák mindennapi tapasztalatai, családi szocializációja által elsajátított tudással. Ennek a folyamatos konfliktuslehetőségnek az iskola mint a kulturális ismeretátadás, ismeretátörökítés intézménye tudatában van, ám a konfliktus megjelenítésére és feloldására nem biztosít megfelelő keretet.

magánügy iskola közoktatás nyelvhasználat nyelvészet gyermek gyerek szocializáció nyelvi diszkrimináció tanulás tanítás pedagógus tanárA gyermek nyelvhasználata az ő magánügye. Fel lehet kínálni más nyelvhasználati lehetőségeket neki, meg lehet tanítani köznyelvi formákat (sőt, fontos is ezek megismertetése); majd a gyermek eldönti, hogy él-e velük. El lehet mondani, hogy egyes nyelvi formák miatt megbélyegezhetik őt; majd ő eldönti, hogy vállalja-e ezt vagy sem.

Egy valamit nem lehet: a nyelvhasználata miatt kedvezőtlenebbül megítélni, értékelni a gyereket, és rákényszeríteni egy számára idegen nyelvváltozatot, mert ez nemcsak, hogy értelmetlen, diszkriminatív és borzasztóan káros, hanem tökéletesen felesleges is.

Nem bunkó vagy buta a gyerek; csak más – ez általánosan igaz, és igaz ez a nyelvhasználatára is. Másképp beszél, mert mást tanult meg otthon: neki ez a normális és természetes. Tartsuk ezt tiszteletben!

A blog követése Facebookon.

9 Tovább

A család szerepe az egyéni fejlődésben: amit a gyerek otthonról hoz

Köztudott, hogy a gyerek, amit otthon megtanul, azt továbbviszi az iskolába, ez pedig sokszor problémákat okoz. Sok-sok iskola konfliktus forrása az iskolai és az otthoni különbségekből származik, de mit kezd ezzel a pedagógus? Mit visz a gyerek otthonról és hogyan kezeli ezt az iskola? A családi háttér mennyire meghatározó?                                                                                                                  

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzetAz elmúlt hetekben a PISA eredményektől volt hangos a sajtó. Sokan írtak sok szempontból az oktatási rendszerünk sikertelenségéről, az egyes problémákról és azok szükségszerű kezeléséről. Az azonban kevésbé volt hangsúlyos, hogy az oktatási rendszerünk kudarcai részben abból származnak, hogy a magyar közoktatás általánosságban továbbra sem tud mit kezdeni a különböző családi háttérrel rendelkező gyermekekkel.

Az otthoni és az iskolai kultúra között általában konfliktus feszül: illeszkedési problémák vannak e kettő között. A konfliktus abból adódik, hogy a diáknak választani kell, hogy szimbolikusan megtagadja elsődleges közösségét és identitását, mentesülve így a negatív hatásoktól, kudarcoktól; avagy fordítva tesz, és felvállalja identitását, ezzel együtt azonban részben lemond az iskolai és a későbbi társadalmi sikerességről.

Ez számos módon racionalizálódhat a nevelési és oktatási folyamatban, az eltérő családi szocializációból származó beilleszkedési zavarok megjelenésétől kezdve egészen a fizikai erőszakig. Ám a pedagógusok ezt ritkán tudatosítják magukban, ami persze érthető (gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz egy csapat gyerekre figyelni, megismerni őket), de kevésbé hatékony. Azért nem hatékony, mert a konfliktusnak legfeljebb a felületi kezelése történik meg. A tanár elmondja, hogy ilyet nem szabad csinálni, szankcionálja az iskolai kultúrába nem illeszkedő magatartásformákat stb. Azonban ez az új tudásanyag (legyen az ismeret vagy viselkedési forma) nem feltétlen fog illeszkedni a régihez a gyerek fejében, tehát a konfliktus nem lesz feloldva.

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzet

A vizsgálatok azt mutatják, hogy az oktatási rendszerünk meglehetősen szelektív – méghozzá a családi háttér alapján történik a szelekció. Magyarországon még mindig makacsul tartja magát az nézet, mely szerint a lassabban haladókkal külön csoportokban kell foglalkozni, hogy ne húzzák vissza a jobbakat. Ugyanígy a jobbakat is el kell különíteni azért, hogy kibontakoztassák tehetségüket, és gyorsabban fejlődjenek. Csak az probléma, hogy ez a felfogás – a statisztikák és a tapasztalatok alapján – elavult és téves. Elég csak a PISA-vizsgálatok eredményeire gondolni, ahol a legeredményesebb országok (pl. a sokat emlegetett Finnország) integráltan oktatnak, nem pedig szelektíven.

A (korai) szelekcióval szembeni egyik érv, hogy a képességek fejlődése nem egyenletes, hanem életkoronként változó egyazon tanulónál is. Vagyis a képességek fejlettségi rangsorában számtalanszor helyet cserélnek a gyerekek (a pedagógiai gyakorlatban azonban ezt az iskola figyelmen kívül hagyja). Ennek következtében azt mondhatjuk, hogy a fejlődés korai szakaszában, például az iskolába való belépéskor lehetetlen megjósolni az elérhető végső tudás- és képességszintet. Ergo még akkor sem tudnánk különbséget tenni „jó” és „kevésbé jó” képességű gyerekek között, ha a pedagógusok esetlegesen rendelkeznének valamiféle objektív mérési módszerrel ehhez. Tehát nem tudunk a tanulás szempontjából központi jelentőségű adottságok szerint szelektálni.

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzet

A szelekció legnagyobb átka az, hogy sok-sok tehetséget nagyon korán veszítünk el anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatában lennénk. Egy hátrányos helyzetű tanulónak nagyon kevés az esélye, hogy egy jó középiskolába, később pedig egyetemre kerüljön. Holott nem feltétlen arról van szó, hogy ő kevésbé tehetséges, kompetens ugyanabban, mint hátrány nélküli társai. Ám az iskolarendszer a családi (szociokulturális) háttér alapján előre determinálja a hátrányos helyzetű gyermek iskola kudarcát, ezzel a társadalmi különbségek csökkentése helyett átörökíti vagy fokozza azokat.

Mit lehet(ne) tenni? Ha a tanulóknak biztosított körülményekben még sikerülne is elérni az (esély)egyenlőséget, az esélyek valódi egyenlősége akkor sem teljesülne (legalábbis a felkínált lehetőségek kihasználásában). Az esélyegyenlőség nem azt jelenti, hogy ugyanazt biztosítsuk mindenkinek, még akkor sem, ha hazánkban ez az uralkodó tendencia ebben a témakörben. Sokkal inkább arra hivatott e fogalom, és az ahhoz tartozó gyakorlat, hogy az egyenlőséget személyre szabottan, az egyéni különbségeket figyelembe véve teremtse meg.

Ennek egyik eszköze a differenciált oktatás, mely az egyéni fejlettségi szintet és fejlődést tartja szem előtt, azaz egyénileg foglalkozik a gyerekekkel. Ehhez persze egyrészt megfelelő képzésre lenne szükséges a pályán lévő pedagógusok és a pedagógusnak készülő tanárjelöltek számára. Másrészt csökkenteni kellene a tanárok leterheltségét, illetve ki kellene alakítani a megfelelő környezetet a differenciálás alkalmazásához. Mindehhez viszont az osztályok létszámának csökkentése elengedhetetlen.

csalad család iskola közoktatás nevelés oktatás otthoni kultúra szelekció hátrányos helyzet

Az előzőekhez hasonlóan a szelekció enyhítését szolgálhatná a törvényi szabályozás és azzal együtt a folyamatos monitorozása az iskoláknak. Ez azt jelentené, hogy szükséges lenne az iskolákat ellenőrizni az integrációs törekvéseik terén: milyen mértékű az integráció (ha egyáltalán van), mennyire szelektív az oktatás, milyen arányú és jellegű a továbbtanulás a különböző családi hátterű tanulók esetében, iskolából való elvándorlás mértéke, stb.

A pedagógusok bérezését sem szabad elfelejteni a szükséges változtatások számbavételénél. Az életpályamodell helyett érdemesebb lett volna egy olyan rendszert kialakítani, ami elismeri a többletteljesítményt, amely kétségtelenül a hátrányos helyzetű tanulókkal való foglalkozás egyik velejárója. Tehát nemcsak differenciáltan kell oktatni, hanem differenciáltan kell a pedagógusokat is bérezni – ennek (és még sok másnak) a függvényében.

A blog követése Facebookon.

6 Tovább

„A tanulás...ne sugalljuk azt, hogy szórakozás” – avagy állítsátok meg Balázs Gézát!

Ne sugalljuk azt, hogy a tanulás szórakozás, mert az élet sem az? Nincs értelme az élményközpontú tanulásnak a magyar közoktatásban? Legyen az iskola szenvedés, ha már az élet is az? Balázs Géza egy előadásának rövid részlete került fel az internetre. Van baj, nem is kicsi, pláne, hogy ez az ember igen nagy befolyással bír. Remélhetőleg pedagógiai kérdésekben kevésbé, mint nyelvészetiekben.

Balázs Géza oktatás közoktatás MO pedagógia tanulás tanítás

Az élményalapú pedagógiáról fogalmazott meg elég markáns véleményt Balázs Géza, ami két napja került fel az internetre (egy kiváló nyelvész, Kálmán László jóvoltából). Íme:

Nehéz szavakat találni. A felvételből két dolog tűnik ki világosan, egyrészt a stílusnak, másrészt a tartalomnak köszönhetően:

1. Balázs Géza az élményalapú pedagógiától elborzad, mert a tanulás nem szórakozás, ahogy az élet sem az.

2. Balázs Géza az élményalapú pedagógiától különösen elborzad, ha az nyelvtanórán jelentkezik.

Tehát B.G. szerint a tanulásnak nem szabad szórakoztatónak vagy játékosnak lennie, mert hiszen az élet sem az! Értik, ugye? Ha az élet kínlódás és szenvedés, akkor erre készítsen fel az oktatás is, és hát mi ennek a legjobb módja? Természetesen, ha a tanulás is kínlódás és szenvedés.

Hol hibádzik B.G. gondolatmenete? Egyfelől azt mondja, ne sugalljuk azt, hogy a tanulás szórakozás, mert az élet sem az. Na már most, azért mert az élet nem szórakozás, attól még a tanulás lehet az, a kettő között ilyen vonatkozásban nincs kapcsolat, és egyébként is: az élet nehézségeire, kihívásaira játékosan is fel lehet készíteni a diákokat. Különösképpen, ha belegondolunk abba az elsőre csak kevesek számára szembeszökő dolgoba, hogy: ők bizony gyerekek. (Arról nem is beszélve, hogy az életnek csak egy része tartozik a „nem szórakozás” Balázs-féle kategóriájába).

Balázs Géza oktatás közoktatás MO pedagógia tanulás tanítás

Másfelől érdemes elgondolkoznunk az állítás azon aspektusán, hogy B.G. ezzel tulajdonképpen az életre szeretné felkészíteni a gyerekeket. Ez nem egy rossz ötlet, már pár száz éve is megfogalmazódott néhányakban. No de az lenne a legjobb módja ennek, hogy ha az élet idehaza egy kínlódás, akkor az iskolai is legyen az? Ez nagyjából olyan, mintha úgy készítenénk és világosítanánk fel a gyerekeinket az erőszakos cselekményekre, cselekményekről, hogy jól megverjük őket, vagy elvesszük az értékeiket.

Az meg csak hab a tortán, hogy épp a nyelvtanóra szórakoztatóvá tételén akad fenn a nyelvművelő úr. Tudniillik a nyelvtan az egyik, ha nem a legkevésbé kedvelt tárgy ma Magyarországon. Miért? Éppen azért, mert a legkevésbé szórakoztat, távol áll a gyerekektől, mivel rengeteg elvont szabályt kell megtanulniuk, ahelyett, hogy játékos formába öntve – merthát a nyelvészeti dolgokkal elég sok ilyet lehet (l. pl. szituációs gyakorlatok a stílusnál, különböző szövegek átírása, reklámszöveg készítése, internetes kommunikáció és a helyesírás összekapcsolása) – tanulnának. A grammatikai szabályok magoltatása helyett a kommunikációt kellene a középpontba állítani, már csak azért is, mert jóval több haszna van, mint az előbbinek. És ha ilyen irányba tolódna a nyelvtanóra, az minden kétséget kizáróan sokkal élményalapúbbá tenné az egészet – ez azonban B.G. szerint nem jó irány.

Balázs Géza oktatás közoktatás MO pedagógia tanulás tanítás

Zárásképp. Nem az a baj, hogy Balázs Géza hülyeségeket beszél (nyelvészettel és pedagógiával kapcsolatban egyaránt). A baj az, hogy olyan pozícióból teszi mindezt, amiben semmi keresnivalója: egy ennyire tudománytalan és társadalmi szempontból káros nézeteket valló embernek nem lenne szabad például a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszékének vagy a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport és a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda elnökének lennie (csak, hogy néhányat említsek). Azért nem, mert amit a Balázs Géza-félék képviselnek – amellett, hogy pedagógiailag és nyelvészetileg elképesztően tudománytalan és elavult – hihetetlenül káros a társadalom egészére nézve, ugyanis a társadalmi különbségek és egyenlőtlenségek növekedését legitimálja. Ehhez pedig kap egy intézményi hátteret iszonyú anyagi támogatással, ami nemcsak, hogy elősegíti azt, hogy az ehhez hasonló baromságait terjessze, még a jó szándékú, a társadalom jobbá tételén igyekvő emberek munkáját is megnehezíti, ellehetetleníti (pl. társadalmi méretű agymosással a médiaszerepléseken vagy a pályázati pénzek számukra kedvező irányba való terelgetésén keresztül).

A blog követése Facebookon.

4 Tovább

Hoffmann Rózsa (érvelési) kultúrája, avagy mi a te érvelési hibád?

Hétvégén a volt közoktatási államtitkár, Hoffmann Rózsa egy Facebook-poszttal korbácsolta fel az indulatokat. A közlemény több szempontból is felháborító, erről már többen írtak. Éppen ezért, inkább más szempontból foglalkozunk vele: megnézzük, hogy milyen érvelési hibát vét Hoffmann Rózsa.                                                                                                                                          

Hoffmann Rózsa Rózsa néni közoktatás érvelés érvelési hiba oktatás hamis dilemma

Az Index fedezte fel (és írta át vers formába) Hoffmann Rózsa Facebook oldalán megjelenő posztját, amelyben a volt közoktatási államtitkár a mai tanítási bojkottról és a műveltség összefüggéseiről szól:

Hétfőn február 29, hiszen szökőévben vagyunk.
Azon gondolkodom, hogy vajon azok a szülők, akik nem engedik majd hétfőn iskolába a gyermeküket, vajon tudják-e, hogy nincs tanítási szünet?
És ha tudják, s mégsem engedik, vajon azt szeretnék-e, hogy a lányuk vagy fiuk majdan magyar kultúránk értékeit (mint az itt látható zalai XII. századi gyönyörű kis kápolna) becsülni tudó ifjakká váljanak, amiért meg kell dolgozniuk, avagy csekély műveltségű, befolyásolható emberekké?

Az egy dolog, hogy a közlemény vérlázító, ahogy az is, hogy egyesek nem tudják, mikor kell csöndben maradni. Az is egy dolog, hogy Rózsa néni úgy beszél a csekély műveltségről, hogy ő maga egy pár soros bejegyzésben képes két-három, csekély műveltségről és mérhetetlen ostobaságról tanúbizonyságot adó hibát véteni (erről többek között a 444.hu írt). És még az érvelésében is elkövet néhány tipikus hibát.

Hoffmann Rózsa Rózsa néni közoktatás érvelés érvelési hiba oktatás hamis dilemma

Az érvelési hibák olyan érvelésekben rejlő hamis állítások, magyarázatok, következtetések stb., melyek az állításban foglalt előfeltevés (premissza) igazságától függetlenül érvénytelenítik az állítást. Ezek igen gyakoriak a mindennapok során, és a legtöbb esetben átgondolatlanságból fakadnak, azonban egyes esetekben – példának okán a politikusok megnyilatkozásainál – sokszor szándékosak: segítségükkel az igazságot igyekeznek elfedni a delikvensek. Lássuk, hogy történik ez Hoffmann Rózsánál!

Az egyik érvelési hiba, ami megjelenik az idézett szövegben az a hamis okozat. Ez azt jelenti, hogy

az érvelő feltételezi, hogy két látszólag együtt járó dolog közül az egyik váltja ki a másikat (vagy legalábbis hatással van rá), miközben nem ismerteti, bizonyítja, hogy ezt miként történik.

Rózsa néni nagyon ügyesen alkalmazza ezt az eljárást, ugyanis alig-alig tűnik fel az ember számára, hogy a csekély műveltséget a mai „nem megyek iskolába”-megmozdulás okozataként tünteti fel. Még véletlenül sem az oktatási rendszer – amelyet többek között ő tett olyanná, amilyen jelen állapotában – fogyatékosságainak a következményeként.

A második érvelési hiba, amit a volt közoktatási államtitkárunk elkövet az a hamis dilemma, azaz az eset, amikor

a szóba jövő alternatívákat mesterségesen leszűkítjük, vagyis egyes alternatívák elhallgatásával egy hamis választási dilemmát állítunk fel, hogy a saját alternatíva tűnjön a legelőnyösebbnek

Hoffmann Rózsa Rózsa néni közoktatás érvelés érvelési hiba oktatás hamis dilemma

Vagy a kultúránk értékeit becsülni tudó ifjakká válnak fiaink és lányaink, vagy csekély műveltségű, befolyásolható emberekké. Nyilvánvaló, hogy nem csupán ez a két út kínálkozik, arról nem is beszélve, hogy a kultúránk megbecsülése nem a csekély műveltséggel és befolyásolhatósággal áll szemben. És ha már kultúra: a kultúra sosem egy konstans képződmény, hanem folyamatosan változó. Az ember egy részét készen kapja, nem módosítja, de egy részét maga is aktívan alakítja. Vagyis az, hogy mit tekintünk a kultúra részének egyrészt változik az évek, évtizedek során, másrészt eleve eltér akár egyazon családon belül is, nemhogy egy egész társadalomra nézve.

Akit érdekel a többi érvelési hibatípus is, látogasson el erre kiváló honlapra: a.te.ervelesi.hibad.hu

A blog követése Facebookon.

3 Tovább

Mindenki másképp egyforma

blogavatar

Az emberek hülyék - gyakran mondjuk ezt a legkülönfélébb dolgok miatt. De mi vajon mások vagyunk-e? Mit mond a tudomány erről? A blog célja, hogy közéleti eseményeken keresztül mutassa be: a sok-sok köztünk lévő különbség ellenére, mégis milyen hasonlóak vagyunk.

Utolsó kommentek