A „nárcisztikus” jelzőt általában azokra az emberekre használjuk, akik önmagukat túlságosan szeretik, beképzeltek. Ám a fogalom pszichológiai értelemben ezen jóval túlmutat. Tudta például, hogy nem csupán egyféle nárcizmus létezik? És hogy mindannyiunkban jelen van egyfajta nárcizmus? Csak nem mindegy, hogy milyen mértékben.
A közösségi oldalak térnyerésével az emberekben felerősödött az arra való igény, hogy minél több külső visszajelzést gyűjtsenek be. Közös mániánk lett – kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben – , hogy elismerjenek minket, szeressenek az ismerőseink, és minél többször nyomják meg a lájk-gombot, ha valamit kiteszünk az üzenőfalra. Azt akarjuk, hogy az emberek tudják, mennyire okosak, szépek, ügyesek vagyunk. Mindenáron azt akarjuk, hogy figyeljenek ránk, tiszteljenek, hogy lássák, milyen különlegesek vagyunk. És ha az előbbieket el is hisszük magunkról, akkor máris elérkeztünk a nárcizmus fogalmához, amit a következő TED-videóban nagyszerűen szemléltetnek nekünk a készítők:
A nárcizmus, nárcisztikus kifejezések a görög mitológiából származnak. Narcissus egy délceg fiatalember volt, aki mikor először meglátta a tükörképet egy tó vizében (amiről nem tudta, hogy saját képmása), azonnal beleszeretett saját arcának tükröződésébe. Csakhogy mivel szerelme nem teljesülhetett be, bánatában nárcisszá változott.
A fogalom pszichológiában történő használata először Freudnál jelent meg, a 20. század elején. Freud úgy vélte, hogy mindannyiunkban jelen van egy bizonyos mértékű nárcizmus a születésünktől kezdődően. Csak az nem mindegy, hogy ez a bizonyos mérték mekkora és mennyire indokolt.
A nárcisztikus személyek (szakszerűen: nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő betegek) felnagyított, grandiózus énképpel és önbecsüléssel rendelkeznek. Szebbnek, okosabbnak és általában véve sokkal fontosabbnak tartják magukat a többi embernél, mindemellett úgy vélik, hogy különleges bánásmódot és figyelmet érdemelnek. Ezen felül már-már megkövetelik a csodálatot, ám viszonozni nem akarják, aminek legfőbb oka, hogy önzőek és az empatikus képességeikkel problémáik vannak.
A pszichológia a nárcizmusnak két formáját különíti el: a grandiózus és a sebezhető nárcizmust. Ezek közül a grandiózus nárcizmus az ismertebb. Az ilyen típusú személyekre jellemző az extrovertáltság, a dominancia és az állandó igény a figyelemre, nem ritkán a hatalomra. Egyértelműen stabilnak és magabiztosnak tűnnek, ami annak köszönhető, hogy extrovertáltságuk ellenére elrejtik a hibáikat, gyengeségeiket. Nem meglepő módon ez a típus gyakorta jellemző a politikusokra, sztárokra, valamint a kulturális vezetőkre is.
Ezzel szemben a sebezhető nárcizmus jellemzője, hogy az illető többnyire introvertált, csendes és visszafogott. Azonban időnként előfordul, hogy viselkedése bizonytalanná, hangulata pedig ingadozóvá válik, ami egyes esetben dühkitörésekkel jár. Emellett gyakori, hogy az ilyen személyek olyan áldozatként állítják be önmagukat, akinek különlegességét, felsőbbrendűségét környezete nem veszi észre.
A két típus részletes összehasonlítása pedig az alábbi táblázatban olvasható (forrás):
Hogy mit tegyünk a nárcisztikus személyek esetében? Egyes pszichológusok szerint a legjobb stratégia, ha azonnal továbbállunk, ugyanis az ilyen személy csupán (ki)használ bennünket, és csak addig tart meg minket, amíg szüksége van ránk. Ezzel szemben mások úgy vélik – tekintettel arra, hogy az ilyen személy lehet pl. családtag vagy kolléga is –, hogy jobb megoldás, ha felvértezzük magunkat, alkalmazkodunk a helyzethez. Ezt egész egyszerűen tudjuk kivitelezni. Nem kell más, mint sok dicséret és három lépés távolság.
(Lényeges adalék a témához, hogy attól még, hogy valaki nárcisztikus vonásokat mutat, még nem feltétlen nárcisztikus személyiség (pontosabban: nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő).
(A következő részben a Facebook és nárcizmus kapcsolatáról lesz szó)
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek