Nemrégiben volt egy beszélgetés Vekerdy Tamással. A neves pszichológus többek között arra tért ki, hogy „a gyerek őszinte, spontán, azonos önmagával és ez legnagyobb értéke gyermeki mivoltának”. Amit Vekerdy mondott, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Tudja, hogy miért? Gyorstalpaló az ego fogalmából és a boldogtalanságunk kulcsáról.
Mit tanulhatunk a gyermekektől? – ez volt a témája a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott beszélgetésnek, amelyen az egyik vendég Vekerdy Tamás volt. Az ismert pszichológus elmondta, hogy
a gyerek őszinte, spontán, azonos önmagával és ez legnagyobb értéke gyermeki mivoltának, ami visszafojtható, de akkor megváltozik, megromlik. Eljutunk a nevelés alapvető kérdéséhez, hogy melyiket fogadjuk el: „legyél, aki vagy”, és ehhez segítek, megteremtem a környezetet és megismerlek. Nem ugyanaz mint a „csinálj amit akarsz”. Vagy ott van a másik út, a képmutatásra nevelésé, „legyél akivé én akarlak tenni”, de ez az örök harcok útja
Valamint hozzáteszi később, hogy
úgy próbálják az egyházi iskolák a gyerekeket megszólítani, hogy folyton szabályoknak kell megfelelni. Amikor a gyerekek megkapják a szabad döntés lehetőségét, és látják, hogy komolyan veszik őket, a vívódásukat, kételyüket, és így is elfogadják és szeretik őket, akkor képesek megnyílni”
Vekerdy igen közérthetően fogalmazza meg, ami felett az emberek (még a neveléstudományi szakemberek és pedagógusok is) gyakran elsiklanak. Nevezetesen az önmagunkhoz való őszinteségről, önreflexióról és önmegvalósításról van itt szó. Arról, hogy az emberek többsége folyamatosan hazudik nemcsak másoknak, hanem önmagának is (egyébként az egyik legismertebb hazugságkutató, Paul Ekman szerint egy átlagember egy beszélgetés során háromszor hazudik 10 perc alatt). Ennek következtében a többség sohasem lesz boldog, folyamatosan elégedetlen az életével. Ugyanis addig, amíg nem vagyunk képesek megteremteni a belső harmóniát, esély sincs a hosszú távú elégedettségre és boldogságra. De még mielőtt coelhoi magasságokba emelkednék, nézzük meg ennek a pszichológiai hátterét!
Van egy olyan fogalmunk, hogy ego. Ez Sigmund Freud nevéhez köthető, aki emberi személyiséget három nagy rendszerre bontotta. Ezek a következőek: id (ösztön-én), ego (én), illetve szuperego (felettes én). E három rendszer egymással kölcsönhatásban irányítja a viselkedésünket.
Az id a személyiség legprimitívebb része, aminek tartalmát biológiai késztetések, ösztönök (például: éhség, szomjúság, fájdalom elkerülése, szexuális vágy) alkotják. Ennek következtében az id az ösztönök azonnali kielégítésére, az örömök azonnali megszerzésére törekszik. Például a kisgyermek rögtön szeretne élelmet kapni, amikor éhes lesz vagy nem képes még visszatartani a vizeletürítését, így bepisil.
Viszont az ösztönök nem minden esetben elégíthetőek ki azonnal. A gyermeknek várni kell míg ételt adnak neki szülei, vagy még kiér a mellékhelyiségbe, vagyis elkezdi a valóság követelményeit,
a környezeti feltételeket is figyelembe venni. A személyiségben egy új tartomány alakul ki, az ego. ami lényegében a személyiségünk végrehajtószerve. Az ego dönti el, hogy az id mely impulzusai megfelelőek, hogy ezek hogyan, milyen cselekvés által elégíthetők ki. Ám az ego nem egyenlő velünk, csak egy részünk, attól függetlenül, hogy gyakran úgy érzékeljük, hogy mi magunk vagyunk.
A harmadik rendszer, a szuperego a társadalmi értékek és erkölcsi normák belső kivetülése, ami magában foglalja az egyén lelkiismeretét és erkölcsi felfogását is. A szuperego dönti el, hogy egy adott cselekedetünk jó vagy rossz. Ennek egyik alapja a szülői jutalmazás és büntetés. Ezek ugyanis idővel beépülnek a gyermek személyiségébe (interiorizálódnak), ezáltal külsőből belső késztetésekké válnak.
Az ösztön-én, a felettes én és a valóság között az ego tölti be a közvetítő szerepét. Csakhogy a személyiség három összetevője könnyen konfliktusba kerülhet egymással. Például amikor a szexuális vágy úrrá lesz rajtunk (id tartománya), de a társadalmi és erkölcsi normák ellenzik a kielégülést (szuperego tartomány). Ilyenkor az ego dönt. A probléma ott kezdődik, hogy az ego a legkülönfélébb módokon képes elhatárolni magát az el nem fogadható tetteitől (pl. felejtés vagy önámítás által).
Amit Vekerdy mond, hogy „a gyerek őszinte, spontán, azonos önmagával”, illetve hogy „legyél, aki vagy” azért rendkívül fontos, mert csakis úgy valósíthatjuk meg önmagunkat, ha tudatosítjuk az erősségeinket, értékeinket, ahogy a gyengeségeinket és hibánkat is. Úgy is mondhatjuk, hogy leülünk egy őszinte beszélgetésre önmagunkkal. Megfogalmazzuk a valódi problémákat és a saját szerepünket, felelősségünket ebben a történetben. Persze, ha már gyerekkorban kiölik az emberből az alapokat ehhez, akkor igen nehéz a feladat. Hogy még világosabb legyen, íme Csernus Imre előadás ugyanerről a párkapcsolatok vonatkozásában:
Jó-jó, de akkor miért van mindezzel olyan kevés ember tisztában? – merül fel a kérdés teljes joggal. Két lényeges oka van ennek. Az egyik, hogy az emberek nem tudnak az egojukról, nem is sejtik annak létezését. Nem véletlen, hiszen ott rejtőzik, ahol utoljára keresnék: önmagukban. A másik fontos dolog pedig, hogy az emberek – még ha tisztában is vannak a fentiekkel – félnek szembenézni önmagukkal, és félnek kimondani: én vagyok a felelős az életem alakulásért – legyen szó boldogtalan párkapcsolatról, utált munkáról vagy személyekről. Hiszen gondoljunk csak bele, mennyivel kényelmesebb, könnyebb elfogadni azt, ami van vagy mást okolni a történésekért. Ez érthető, nagyon is. De sajnos ez a nyílegyenes út a szürke, boldogtalan mindennapok felé.
Forrás: librarius.hu
Közelgő esemény: Beszélgetés Vekerdy Tamással (Dunaújváros)
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek