Galambok által irányított rakéta? Bedrogozott elefánt? Nyelvet beszélő majmok? A pszichológia tudományában számos olyan kísérlet akad, melynek főszereplői nem az emberek, hanem az állatok voltak. Macskák, galambok, elefántok, kutyák és majmok – néhány a teljesség igénye nélkül azon állatokból, melyek egy-egy egyede aktív vagy épp passzív részvevője volt különféle vizsgálatoknak. Ezekről és ezek emberi hasznáról, hasznosulásáról lesz szó.
Az állatkísérletek kapcsán az embereknek általában valamilyen orvosi kutatócsoport vagy kozmetikai nagyvállalat által végzett kísérlet jut eszükbe. Azonban az állatkísérleteknek egy jelentős részét a pszichológia tudományán belül végezték, számos olyan eredményt feljegyezve, melyek még ma is hatással vannak az emberi gondolkodás és viselkedés tanulmányozására. A különféle tanuláselméletek kidolgozása, az agresszív viselkedés biológiai megértése vagy épp a gyermek anyához való kötődésének vizsgálata például mind-mind állatokkal kapcsolatos kísérletekhez kötődnek. Ezek közül szemezgetünk a következőkben.
Néhány klasszikus
Talán a világ legismertebb „állati kísérlete” Ivan Petrovics Pavlov nevéhez köthető, aki a klasszikus kondicionálással kapcsolatos elméletéért Nobel-díjat is kapott. Az orosz fiziológus kísérletében kutyáknál vizsgálta a feltételes reflex működését; arra jött rá, hogy a feltétlen ingerhez (ez volt a húspor) kapcsolt feltételes inger (pl. hangjelzés) egy idő után már önmagában is kiváltja a válaszreakciót (nyáladzás). Vagyis a kutya megtanulta, hogy ha csengetést hall, akkor ételt kap, és ekkor elkezd nyált termelni – akkor is, ha a feltétlen inger, az étel hiányzik.
Az egyik legismertebb munka, ami a pavlovi kondicionáláson alapul az amerikai Burrhus F. Skinneré. Skinner a klasszikus kondicionálással szemben kidolgozott egy másik fajta tanuláselméletet, amiben a tanuló állat már jóval aktívabb részese a folyamatnak, mint Pavlovnál. Ez volt az operáns kondicionálás, aminek lényege, hogy az érintett állat (galamb, patkány) pozitív vagy negatív megerősítést kap a cselekvéséért, és ezen megerősítés révén tanul. Ennek vizsgálatához Skinner egy külön eszközt (ez az úgynevezett „Skinner-box”) hozott létre, amiben egyetlen pedál volt, ez alatt pedig egy etetőtál, ami a pedál nyomására étellel töltődött fel. Az állat megeszi az ételt, majd hamarosan ismét megnyomja a pedált: az étel megerősíti a pedálnyomást, a nyomkodás gyakorisága nagy mértékben megnő (ha pedig a pedálnyomás egy idő után nem eredményez ételt, a gyakoriság csökken).
Bár az operáns kondicionálást Skinner nevéhez szoktuk kötni, az alapjai valójában korábbra – az egyébként Skinner által is kiemelten fontosnak tartott – Edward Lee Thorndike munkásságához, macskákkal végzett kísérleteihez köthetőek. A kísérlet egyszerű volt: a kutató betett egy macskát egy ketrecbe (ennek ajtaját egy egyszerű retesz zárta), majd egy darab halat helyezett el a ketrecen kívül. Az állat hosszas, különféle próbálkozások után véletlenül rájött a megoldásra, kinyitotta a ketrec ajtaját, és megette a halat. Ezután visszatették a a ketrecébe, és újabb haldarabot helyeztek el kívül. A macska nagyjából ugyanazt a viselkedéssort hajtotta végre, míg ismét véletlenül ráütött a reteszre, az ajtó pedig kinyílt.
Az eljárást többször megismételve, a macska fokozatosan elhagyja irreleváns viselkedéseinek többségét, és végül amint beteszik a ketrecbe, sikeresen kinyitja a reteszt. Ez a fajta tanulást nevezzük „próba-szerencse tanulás”-nak, illetve instrumentális kondicionálásnak. Ha a jutalom közvetlenül követi az ilyen viselkedést, az adott tevékenység tanulása megerősödik, amit Thorndike effektus törvénynek nevezett el: a véletlenszerű cselekvések közül csak azoknak a kiválogatása, amiket pozitív következmény követ.
Habár az operáns kondicionálás az állatkísérletek által kerül feltárásra, az itt kapott eredmények az emberi fajra is átvihetőek. Elég csak az olyan esetekre gondolni, amikor a szülő különféle viselkedései mint megerősítés szolgálnak. Vagy épp fordítva: a gyerek cselekvése vált ki a szülőből egy elérni kívánt magatartásformát, viselkedést. Ez utóbbival kapcsolatosan több kísérletet is folytattak, csupán egyetlen példa (Carl D. Williams-é). Egy kisfiú hisztériás rohamokat, sírógörcsöket produkált, amennyiben nem kapta meg a számára elegendő figyelmet szüleitől. Ezek hatására a a szülők nagyobb figyelmet fordítottak a gyerekükre a rohamok esetében, ami pozitív megerősítést funkcionált, így azok egyre gyakoribbá váltak. Egészen addig, amíg a szülők figyelmen kívül nem hagyták azokat: a megerősítés hiánya kioltotta a viselkedést, egyetlen hét alatt a lefektetés utáni sírás 45 percről nullára csökkent.
Majmos kísérletek
A kognitív irányzat kezdeti megjelenésével a az állatokkal végzett kísérletek is módosultak. A fókusz az alacsonyabb rendű fajokról átkerül a magasabb rendű fajokra, a főemlősökre. Az egyik legjelentősebb ezek közül Wolfgang Köhler csimpánzokkal végzett kísérletsorozata, amely egy teljesen új tanuláselmélet alapjait fektette le. Ez volt a belátásos tanulás.
Köhler olyan problémákat állított csimpánzai elé, melyek mindegyik részlete látható volt (ellentétben pl. a Skinner-doboz ételadagolójával, mely rejtve volt az állat előtt). A kísérleteinek egyik változatában a majmot egy zárt területre helyezte némi banánnal egyetemben, melyet azonban az állat nem ért el: ahhoz, hogy elérje különböző tárgyakat kellett eszközként használnia (pl. botokat vagy ládákat). A csimpánzok itt is számos módon próbálkoztak, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve, ún. „aha-élmény” által rájöttek a megoldásra. Ám nem olyan módon, mint a korábbi kísérletek során Thorndike macskája vagy Skinner patkányai.
Egyfelől a megoldás hirtelen jelenik meg, nem egy fokozatos próba-szerencse folyamat végén, hanem egy próbálkozás-tévedés-belátás cselekvéssor eredményeképp. Másfelől – és az a leglényegesebb különbség – miután a majmok egyszer megoldottak egy problémát, a későbbiekben ugyanezt már csak nagyon kevés irreleváns cselekvéssel teszik meg ismét. Továbbá ezek a csimpánzok az egyszer megtanultakat könnyedén átviszik (transzferálják) új szituációkra.
Köhlerhez hasonlóan, Harry Harlow is majomkísérletei által vált ismertté a pszichológia tudományán belül. Őt nem a tanuláselméletek foglalkoztatták, hanem a kötődés és szeparáció témaköre. Híres „drótanya-szőranya” kísérletében majomcsecsemőket születésük után röviddel elválasztott anyjuktól, és két – egy drótháló testű („drótanya”) és egy szövettel beborított („szőranya”) – „műanya” mellé helyezte őket. Függetlenül attól, hogy melyik műanya szolgáltatta a táplálékot, a majomcsecsemők idejük jó részét a szőranyán töltötték.
Ugyan a szőranyával való kontaktus és az annak mentén fellépő biztonságérzet az anyai kötődés egyik jelentő mozzanatára utal, ennyi még nem elegendő a normális fejlődéshez. A műanyán, társaiktól szeparáltan nevelt majmok ugyanis nem tudnak megfelelő társas és szexuális kapcsolatba lépni a későbbiekben más majmokkal (vagy visszahúzódnak félelmükben, vagy abnormálisan agresszív magatartást tanúsítanak). Továbbá az ilyen nőstény majmok kevésbé jó szülőkké válnak: bántják vagy elhanyagolják kicsinyüket. Ellenben, ha ezek a műanyán nevelt majmok érintkeznek az első hat hónapban társaikkal teljesen normális felnőtt egyedekké válnak.
Bár csak fenntartásokkal általánosíthatjuk a majomkísérletekben kapott eredményeket az emberi viselkedésre, több kutatás is alátámasztotta, hogy az emberi csecsemő anyjához való kötődése hasonló funkciót szolgál. Ezek közül a legismertebb John Bowlby kötődéselmélete, melyről itt olvashat).
A majmokkal folytatott kutatások közül kiemelkedőek azok, melyek a főemlősök emberi nyelvre való fogékonyságát, annak tanulását vizsgálták. Mivel a majmok nem rendelkeznek olyan hangképző rendszerrel, amely képessé tehetné őket az emberi beszédhangok képzésére, ezért ezen kutatásokban általában jelnyelvet vagy valamilyen más szimbolikus nyelvrendszert használtak.
Az egyik ilyen kutatásban Francine Patterson egy Koko nevű óriásgorillát tanított jelnyelvre egyéves korától kezdődően, akinek a „szókincse” 400 jelre bővült mire elérte a tíz éves kort. David Premack egy Sarah nevű csimpánzát arra tanította meg, hogy egy mágnestáblán műanyag szimbólumokat szavakként használjon, illetve hogy ezeket használva kommunikáljon. Egy másik ismert kísérletben Allen és Beatrix Gardner egy Washao nevű csimpánzt tanított meg több száz jel használatára, amiknek egy részét Washao képes volt átvinni más helyzetekre is (a „még csiklandozz” jelet például akkor is elkezdte használni, amikor több tejet szeretett volna).
Az előbbieknél is tovább jutott Sue Savage-Rumbaugh, aki egy Khanzi nevű bonobónak (más néven törpecsimpánznak) tanított meg szavakat helyettesítő szimbólumokat (ám az előbbi kutatásokkal ellentétben itt viszonylag természetes módon folyt a tanulás). Néhány év tanulás után Kanzi képes volt arra – jóllehet, csupán csekély számban és korlátozottan –, hogy a szórend változtatásával közöljön jelentésváltozatokat (pl. amikor meg akarta harapni féltestvérét, Mulikát, azt jelezte, hogy „harap Mulika”, de ha testvére harapta meg őt, akkor úgy jelzett, hogy „Mulika harap”).
Ezek az eredmények azt jelzik számunkra, hogy a majmoknál is lehetséges valamiféle szintaktikai (mondattani, -szerkesztési) tudás vagy legalábbis képesség annak elsajátítására. Azonban ez az emberéhez képest egy egészen szerény és korlátozott tudás (nagyjából egy kétéves szintaktikai szintjének megfelelő), és arra viszonylag kevés esély mutatkozik, hogy bármely emberszabású jelentősen meghaladhatná ezt a szintet.
Egyéb érdekes állati kísérletek
Az előbbiekben leírt kísérletek mindegyike rendkívül fontos tanulságokkal szolgált a tudományos életben. Következzen most néhány olyan kísérlet, amelyet nem minden esetben a tudományos hozadéka miatt ismertünk meg. Azok, melyek a maguk nemében páratlanok: szórakoztatóak, érdekesek vagy épp meghökkentőek. Mindneki döntse el maga.
A fentiekben többször említett Skinner az operáns kondicionálás mellett még számos dologgal kísérletezett. Az egyik ezek közül, amikor a galambokat a Skinner-box helyett a haditengerészet kötelékébe kívánta állítani. Történt ez annak köszönhetően, hogy egyrészt ekkoriban (II. világháború alatt) nem voltak még rakétairányító rendszerek, másrészt az Amerikai Haditengerészetnek égető szüksége lett volna egy hatásos fegyverre a német Bismarck hadihajóval szemben. Így adta magát az ötlet Skinner számára, hogy kidolgozzon egy galambok által vezérelt rakétairányító-rendszert. A Pigeon Projekt lényege az lett volna, hogy egy-egy rakétában három galamb is helyet kap, amik képernyőn látják a célpontot (a rakéta elején elhelyezett lencséknek köszönhetően) és mivel operáns vannak kondicionálva, ha felismerik, akkor elkezdik csipkedni a képernyőt, ami élesíti a robbanóanyagot. Ha nem ismerik fel a célpontot, akkor nem koppintanak, és a rakéta tovaszáll. A kutatáshoz a Nemzetvédelmi Kutatási Bizottság 25 000 $-ral járult hozzá, míg végül 1944. októberében törölték a programot.
Vannak kevésbé pozitív végkimenetelű állatkísérletekre is példák. Az egyik legbizarrabb ezek közül az Oklahomai Egyetem pszichiátereinek nevéhez köthető, akik arra voltak kíváncsiak, hogy kiváltható-e az elefántokból az LSD tudatmódosító által az az "ideiglenes őrület" állapota, melytől az elefántbikák szexuálisan agresszívvá válnak. A kutatók talán a történelem legnagyobb LSD-dózisát (297 milligramm) fecskendezték be egy Tusko nevezetű elefánt hátsó fertályába, aki ezután néhány percig trombitált még, majd holtan terült el.
Akadt olyan is, aki épp az ellenkezőjét tette, mint az előbbi két kutató. Robert Cornish az 1930-as években nem kis feladatot vállalt magára: a holtak feltámasztását. Kísérletében egy speciális hintára helyezett állati tetemeket (főleg kutyákat), hogy beindítsa a vérkeringést, eközben pedig adrenalint és alvadásgátlót fecskendezett beléjük. Kutyákon végzett első próbálkozásai sikeresnek bizonyultak, de az emberi alkalmazásra nem került sor.
Néha előfordul, hogy egy-egy hatalmas áttörés, felfedezés pusztán a véletlen műve. Így történt ez Martin Seligman esetében is, aki a tanult tehetetlenség jelenségének leírásával vonult be a pszichológia történetébe. A kutató a depresszió működését próbálta megérteni kutatótársaival az 60-as években, kutyák viselkedésének vizsgálatán keresztül. A kutyák egy ketrecbe voltak zárva, melynek padlójába áramot vezettek, ami egyes kutyáknál megszüntethető volt a kutya cselekvése, viselkedése által, míg más kutyáknál nem. Ez utóbbi ebek megtanulták, hogy nem tehetnek semmit, így csak rezignáltan várták az áramütést – azután is, hogy átkerültek abba a ketrecbe, melyben meg tudták volna szüntetni azt.
Végül nem hiányozhat a sorból Martin Schein és Edgar Hale kutatása, amely a pulykák szexuális viselkedését kívánta mélyrehatóbban vizsgálni. A két kutató egy valósághű, nőstény pulykát mintázó bábut készítettek, amitől a hím pulykák azonnal izgalomba jöttek, ezzel bizonyítva, hogy a vizuális ingerek kulcsszerepet játszanak a szexuális viselkedésükben. A kutatók ezután lépésről lépésre eltávolították a műpulyka egyes testrészeit, hogy lássák, pontosan mely testrészek váltják ki a vágyat a hímekből. Az eredmény: a hímek még akkor is beindultak, amikor már csak egy botra szerelt fej maradt a bábuból. Ám ez a fej nagyobb szexuális gerjedelmet váltott ki, mint amikor egy fej nélküli testet mutattak nekik.
Felhasznált irodalom
Alex Boese (2007): Elephants on Acid and Other Bizarre Experiments. New York, Harcourt.
Atkinson, L. R., Atkinson, C. R., Smith, E. E., Bem, J. D., Nolen-Hoeksema, S. (1999): Pszichológia. Budapest, Osiris.
Mérő László (2010): Az érzelmek logikája. Tericum.
Utolsó kommentek