A pedagógusok pályaelhagyása világszerte egyre komolyabb problémát jelent. Számos frissen diplomázott pályakezdő pedagógus rá sem lép erre a pályára, aki pedig tanításra adja a fejét, gyakran pár év után otthagyja az iskolát. Miért hagyja el a pályát pedagógus itthon (és külföldön is)?
Megvolt az iskolakezdés, a pedagógusok munkába lendültetek, már akik a pályán maradtak. Ám nem minden tanár és tanító tett így, sokan ugyanis más szakma után néznek, néztek. A pedagóguspálya elhagyása világszerte egyre nagyobb problémát jelent. A helyzet több szempontból is súlyos. Egyrészt a pálya kezd kiöregedni, vagyis egyre több a nyugdíjkorhatár küszöbén lévő tanár. Másrészt nemcsak a pályát elhagyó, korábban aktív pedagógusok száma növekszik, hanem azoké a frissen diplomázott pályakezdőké is, akik rá sem lépnek a pályára vagy pár hónap, év után hagyják ott. De vajon mi állhat a jelenség hátterében? Mi az oka a pedagógusok pályaelhagyásának?
Az anyagiak
Nem nehéz kitalálni, hogy az egyik legalapvetőbb oka a közoktatás elhagyásának a pálya alulfizetettsége – ezt több itthoni kutatás is alátámasztotta korábban. Az 50-es évektől kezdődően egészen napjainkig megfigyelhető, hogy a pedagógusok (relatív) bére jóval alacsonyabb a többi diplomás foglalkozáshoz viszonyítva. Ez különösen problémás, mivel a bérezés az egyik leglényegesebb motivációs tényező a pályaválasztás során. Két fő szempontból jelent ez komoly gondot:
1. a jobb képességű tanulók egyre kisebb arányban választják a pedagóguspályát;
2. a pályára lépők közül sokan hagyják el a közoktatást (akár néhány éven belül).
Lényeges, hogy a pálya vonzóbbá tételéhez, illetve az ott dolgozók maradásához az egyik leghatékonyabb megoldás a fizetések növelése. Számos külföldi országban ennek tudatában jártak el korábban, és a kezdő fizetések növelése mellett szigorították a felvételi rendszert. Az eredmény: az oktatás hatékonyságának, minőségének a javulása.
Fontos megjegyezni, hogy nem feltétlen kell magas bérezés ahhoz, hogy jól működjön az oktatás. A finneknél például a pedagógusok nagyjából az OECD-átlagnak megfelelő fizetést visznek haza (a magyar pedagógusok nagyjából annak az 50-60%-át), ami nem számít kiugróan magasnak Finnországban. Ám magát a tanári hivatást nagyra becsüli a társadalom. Ez többek között annak köszönhető, hogy a szülők bíznak a pedagógusokban, azoknak a szakértelmében (ez természetesen nem véletlen, hiszen északi nyelvrokonaink már elég régóta tisztában vannak azzal, hogy egy kisebb társadalom fejlődésének egyik legfőbb záloga a minőségi oktatás).
A szakma megbecsültsége
Míg a finneknél a tanári pálya társadalmi megbecsültsége igen magas, addig ennek a fordítottja igaz a magyar társadalomra. Magyarországon a pedagóguspálya nem tartozik a magas presztízsű szakmák közé, sőt sok pedagógus egyenes szégyellnivalónak érzi munkáját, ami egyfelől nagyban összefügg az előbb említettekkel.
Másfelől sok más egyéb tényező is szerepet játszik a problémában, például az életpályamodell bevezetése vagy az iskolák központosítása. Igaz ugyan, hogy az életpályamodell bevezetésével a tanárok bére emelkedett, de a bérekkel párhuzamosan megnövekedett az órák száma is, illetve az anyagi előrelépés még mindig nem teljesítményhez kötött. Emellett a minősítési eljárások méréseinek diszfunkciói sem hatottak kedvezően a pedagógusok attitűdjére, például mert az idősebb kollégák munkáját nem feltétlen ismerte el.
Munkaidő: mennyi az annyi?
A tanári szakma esetében csak kevesen gondolnak arra, hogy a tanárok életéből mennyi időt vesz el az iskola. Akkor is, amikor fizikailag nincsenek bent. A pedagógusoknak a szabadidejük egy tetemes hányadát kell olyan dolgokra fordítaniuk, amit ők munkának élnek meg. Fel kell készülniük egy-egy órára, dolgozatokat kell javítaniuk, iskolán kívüli programokat kell szervezniük stb. Mindez nyilvánvalóan a családjuk vagy épp a hobbijuk rovására.
A másik probléma az anyagiakkal függ össze. Ha kiszámolnánk, hogy egy tanár mennyit dolgozik valójában, biztosan meglepődnénk. Egy pedagógus nagyjából reggel 8-tól délután 4-ig dolgozik, ahogy mindenki más. Ám amikor hazamegy, nem teheti meg, hogy ne vigye haza munkáját, mivel akkor nem végezné megfelelően azt. Viszont ezt senki sem számolja a ledolgozott órák számánál.
Többszörös tehetetlenség(érzet)
A tehetetlenség az iskolai élet több aspektusára is kiterjed. Az egyik legjelentősebb ezek közül az oktatás szereplőivel, főként a tanulókkal szembeni tehetetlenség, de meg lehet még említeni a szülőket, valamint sokszor a kollégákat is.
Nem meglepő módon több kutatás is azt támasztja alá, hogy a kezdő pedagógus legfőbb pedagógiai nehézségei között az egyik leglényegesebb a fegyelmezés. Hiába a tanári jó szándék és hivatástudat: mindig lesznek olyan diákok, akik próbára teszik az ember türelmét. Nagyon gyakran a szóbeli megrovás éppoly eredménytelen, mint az írásbeli, az elégtelen érdemjegy pedig – amellett, hogy a fegyelmezés eszközeként inadekvát pedagógiai értékelés – szintén hatástalan.
Továbbá nincs eszköz a tanár kezében, nem hiteles, hiányzik az alapvető tekintélye, valamint nem hirdetheti a tudás értelmét és értékét. Nem mondhatja, hogy „gyerekek tanuljatok, mert akkor jó lesz nektek, jól kerestek stb.”, mert a gyerek rögtön visszakérdez: „mire ment ön a sok tanulással, tudással?”. Vagyis ismét a tanári megbecsültség jelenti a probléma gyökerét, minek hiányában nincs meg a megfelelő társadalmi feltételrendszer a pedagógus hitelességéhez.
Végül létezik egy másfajta tehetetlenségérzet is a tanárban, ám nem az oktatásban résztvevők irányába, hanem az oktatási rendszer felé. A Nemzeti alaptanterv által szabályzott tananyag tartalom, központosított iskolák, tankötelezettség alsó korhatárának lecsökkentése – csak néhány azon problémák közül, amik az oktatási rendszerünket érintik, és a pedagógusoknak nem sok beleszólásuk van. Az oktatáspolitika állandóan változik, éppen ezért mindig az aktuálisan hatályban lévő koncepcióknak kell megfelelni. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a pedagógusoknak nincs beleszólása a pálya alakulásába, az oktatás tervezésébe, azaz a tanárok csak passzív elszenvedői a változtatásoknak.
Kiégés és stressz
A kiégés vagy más néven burnout szindróma egy olyan állapot, amelyben az egyébként motivált, lelkes személyiség telítődik azokkal a mindennapos problémákkal, amiket a munkája, tevékenysége hordoz. Ennek oka a tartós, ismételt érzelmi terhelés, mely a kiégés későbbi fokozatainál már fizikai tünetekkel is jár.
A pedagógusok fokozottan ki vannak téve ennek veszélyének, hiszen munkájukat folyamatos emocionális megterhelés és stressz kíséri. Mivel a jelenség az empátiás kapacitás kimerülésével jár, az illető nem tudja hatékonyan gyakorolni a hivatását, de ennél aggasztóbb, hogy nagyon sok pszichés és szomatikus tünetet is produkál. A kilátástalanság, életuntság érzete, a testi kimerültség vagy pánikrohamok mind-mind tünetei a szindrómának, melyek közül jó néhány csak szakorvos segítségével orvosolható.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy – minden nehézség és probléma ellenére – a pedagógusszakmának számos pozitívuma is van. Ha ezek találkoznának egyfajta anyagi és társadalmi megbecsültséggel is, akkor valószínűleg jóval kevesebb pedagógus távozna a pályáról. Ezáltal pedig nagyobb lenne az esély a minősége oktatásra.
Felhasznált irodalom:
Kazár Ádám (2016): A közoktatást elhagyó pedagógusok pályaváltásának okai és munkaerő-piaci lehetőségei. Budapest. [szakdolgozat]
Kocsis Mihály (2002): Tanárok véleménye a pályáról és a képzésről. Iskolakultúra, 12/5. 66–79.
Mihály Ildikó (2010): Pedagógusok pályaelhagyása. Szakképzési Szemle XXVI. 2010/1. sz., 105-110.
Szivák Judit (1998): A kezdő pedagógus in: Falus Iván: Didaktika. Elméleti alapok a tanítás tanulásához, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 418-434.
Varga Júlia (2011): A tanárok foglalkoztatása és bérezése – hazai és nemzetközi kitekintés.
A blog követése Facebookon.
A blog követése Instagramon.
Utolsó kommentek