A napokban egy nagyszerű írás jelent meg, „nem lehet mindenkit kirúgni […] Még a pedagógusok felé sem lehet kirúgni, mert akkor összeomlik az oktatás.” – áll benne. Akkor mégis miért nem sztrájkolnak a tanárok? Vagy úgy egyáltalán: miért nem sztrájkol a magyar? Egy kis játékelmélet.
A minap jelent meg Andor Mihály kiváló írása, amiben többek között olyan kérdéseket feszeget, hogy miért nem sztrájkolnak a magyarok (kiváltképp a pedagógusok)? Persze a kérdés részben költői, hiszen Andor Mihály is tudja, le is írja, hogy van egy iszonyú félelem a magyar társadalomban. És van egy – az ő szavaival élve – önpusztító bizalomhiány is bennünk. De vajon miért?
Sokan – erre a Andor is felhívja a figyelmet – a félelemmel és a kiszolgáltatottsággal magyarázzák azt, hogy nem mernek a pedagógusok (meg úgy általában a magyarok) sztrájkolni, kiállni az érdekeik és a meggyőződésük mellett. Ám azt mintha elfelejtenék az így érvelők, hogy:
„Nem lehet mindenkit kirúgni […] Még a pedagógusok felé sem lehet kirúgni, mert akkor összeomlik az oktatás. […] Azt még a legvadabb XX. századi diktátor sem merte vállalni, hogy megszünteti a közoktatást. Bármilyen könnyű is ezt belátni, mégsem jön össze a sztrájk. Miért nem?”
Erre a szerző maga válaszol. Dióhéjben annyit, hogy egyszerűen nem bízunk egymásban. Ő ezt önpusztító bizalomhiánynak nevezi, ám hogy ez miért van ilyen intenzíven jelen, maga sem tudja. Így zárja sorait:
„Jómagam nem tudom a választ arra, hogy melyek az okai ennek az önpusztító bizalomhiánynak.
De ameddig nem sikerül kideríteni, és nem sikerül valamit tenni ellene, addig itt nem lesz se sztrájk, se élhetőbb ország.”
Van a játékelméletben egy olyan fogalom – amelyről egyébként Mérő László épp a blog névadó könyvében ír –, hogy fogolydilemma. Erre a klasszikus példa:
Egy bűncselekmény miatt két férfit letartóztat a rendőrség. Mivel nincs elegendő bizonyítékuk a vádemeléshez, ezért elkülönítik őket egymástól, majd mindkettejüknek ugyanazt az ajánlatot teszik: ha vall és a társa hallgat, akkor büntetés nélkül elmehet, míg a másik, aki nem vallott, 10 év börtönt kap. Ha egyikük sem vall, akkor kisebb bűntényért 6 hónapot kapnak mindketten. Ellenben ha mindketten vallanak, mindegyikük 6 évet kap.
Ön mit tenne? Nem egyszerű, igaz? Az nyilvánvaló, hogy ha mindkét fél érdekeit nézzük, akkor a legjobb stratégia, ha egyikőjük sem beszél. Csakhogy felmerül a dilemma: mi van ha a másik mégis beszél? Éppen ezért a legvalószínűbb kimenetel az, hogy mindkét fél vallani fog és megkapják a 6 év büntetést. Azaz a kisebbik rosszat választják, a mindkét fél számára legkedvezőbb lehetőség helyett.
Igaz ugyan, hogy jelen esetben nem foglyokról és börtönbüntetésről van szó, de az elv ugyanaz. A közös érdek, a legoptimálisabb kimenet, a sztrájk (=a foglyok hallgatnak) azonos. Ha mindenki (vagy legalábbis a többség) meglépi, győztesként kerülnek ki a helyzetből. Ez a legkedvezőbb kimenetel. No de mi van akkor, ha nem fog a többség csatlakozni (=a fogoly vall)? Akkor bizony belép az, amit Andor Mihály a cikke elején számos példával illusztrál, méghozzá, hogy „egyenként mindenkivel el lehet bánni”, vagy legalábbis egy kisebb réteggel el lehet. És ez az, ami miatt nem lépik meg a legjobb lehetőséget, hiszen a nagy rizikó helyett a biztos kisebb rosszat választják, amivel magukat is bebiztosítják. A kooperáció mint stratégia elhal, akárcsak a sztrájk és az élhetőbb ország lehetősége.
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek