Az erőszaknak sokféle megjelenési formája létezik. Ezek közül az egyik legérdekesebb a verbális vagy nyelvi erőszak. Mi az a nyelvi erőszak és hogyan valósulhat meg? A káromkodás nyelvi erőszak? Mi a különbség a férfiak és nők között a témában? És az egyes kultúrák között? Általános ismeretterjesztő egy mindenki számára ismert, ám kevésbé tudatosított erőszakformáról.
Kép forrása: http://www.adforum.com/
(Először is egy rövid magyarázat a témát, illetve a blog előző havi szünetelését illetően. A kihagyás oka a disszertációírás volt, ahogy a téma alapja is - részben. Nyelvi diszkriminációval foglalkozom, ennek kutatása során többek között a nyelvi agresszióval kapcsolatosan is olvastam néhány tanulmányt az elmúlt hónapokban. A versenykiírást látva pedig jó ötletnek tűnik kamatoztatni ezen ismereteket.)
Az agresszió és erőszak kutatásával sok-sok tudományterület foglalkozik a pszichológiától kezdve az etológiáig. A nyelvészet sem kivétel ez alól, jóllehet itt elsősorban a verbális úton megjelenő agresszió képezheti a vizsgálódások tárgyát. A probléma csak az, hogy a nyelvi agresszió körülhatárolása közel sem olyan egyszerű feladat, mint pl. a szociálpszichológiai értelemben vett erőszaké.
A nyelvi erőszak általános meghatározás szerint
olyan szóbeli viselkedésforma, melynek során a beszélő szándéka az, hogy a megnyilatkozása tartalmával és/vagy minőségével (pl. hangerő, stílus) egy másik személyt bántalmazzon, szidalmazzon, megsértsen.
Ez persze már ősidők óta jelen van az ember hétköznapjaiban. A különböző érzelmek (pl. a harag, düh, de akár az öröm is) vagy épp a tehetetlenség nyelvi síkra történő átültetése is ily módon jelenik meg. Csakhogy a káromkodás vagy a durvább stílus még nem feltétlen tekinthető nyelvi erőszaknak. Ennek oka, hogy
a nyelvnek különböző funkciói vannak és a különböző szituációkban ezek a funkciók más-más súllyal bírnak.
Például. Ha valaki rácsap a kezére egy kalapáccsal, akkor az gyakran káromkodáshoz vezet, de az illetőnek nem állt szándékában mások sértegetése. Vagy: egyes káromkodások egy-egy társaságban, csoportban a csoportidentitás kifejezőeszközei, nincs bántalmazó vagy sértő szerepük.
Vagyis az egyik feltétele a nyelvi erőszaknak, hogy ugyanúgy sérülést okozzon a bántalmazott félben, mint a fizikai erőszak. Természetesen ez esetben nem testi, hanem lelki sérülés lesz a kimenetel – ám ettől még ugyanúgy fájdalommal jár (sokszor még nagyobbal is, mint a fizikai erőszak). Így mondhatjuk, hogy a nyelvi erőszak éppúgy elítélendő, mint bármely más erőszakforma, vagy ahogy a témával foglalkozó egyik kutató fogalmaz:
„a másik ember lelki terrorizálása, önmagáról alkotott képének verbális megsemmisítése, önértékelése alapjául szolgáló vonatkozásainak és attribútumainak (pl. szerelmi és családi kapcsolatok, vallás, etnikai eredet) szisztematikus negatív verbalizálása pszichikai bántalmazásnak minősül”
A verbális agresszió számos formában megjelenhet. Egyrészt alapvetően a közlés tényleges tartalmában, valamint a közlés módjában: abban amit mondunk és ahogy mondjuk. Másrészt, lehet ez az agresszió direkt és indirekt. Direkt agresszió például a csúfolás, a beszólás, minősítés, káromkodás. Indirekt ezzel szemben például a hazugság, a rágalmazás vagy a rosszindulatú pletyka. Ezek azért is nagyon problémásak, mert sokszor nem is tekintjük erőszaknak, hogy verbális agresszió áldozatává vált az illető.
Egyes kutatók elkülönítik még a verbális agresszió passzív és aktív változatát. Az előbbi azt jelöli, amikor a kommunikációban részt vevő felek egyike nem válaszol, megtagadja a válaszadást, ezzel szándékosan okozva sérülést a másiknak (aktív változat nyilván minden egyéb).
Ezzel függ össze Erving Goffman szociológus arc vagy arculat fogalma. Az arculat az ő szociálpszichológiai értelmezésében az az énkép, amit a beszélők magukról mások felé szeretnének közvetíteni. Ennek fenntartására folyamatosan figyelni kell, mivel az arculat sérülékeny, rombolható (és egyben vissza is építhető). Ez a rombolhatóság a nyelvi erőszak által nagyon gyakran meg is valósul – ezt hívják arculatromboló tevékenységnek.
Végezetül érdemes kitérni az egyes emberek és embercsoportok közötti különbségekre. Általánosságban az emberiség egészére jellemző a nyelvi agresszió, erőszak, ám lényeges eltérések mutatkoznak kultúránként, társadalmanként, társadalmi csoportonként, és így tovább. Például több (néprajz)kutató szerint a dél-amerikai yanomamók a legagresszívebbek, míg az afrikai busmanok a legkevésbé azok. Az egyes társadalmi csoportok közül a leggyakoribb a nyelv erőszak előfordulása: a fiatalok körében, a katonaságnál és a börtönben
Közismert továbbá, hogy a férfiak többet élnek a nyelvi agresszióval, mint a nők, és másként is viszonyulnak a káromkodáshoz. Azonban ez nem igaz minden társadalomra: például Madagaszkáron a nők beszéde tartalmaz több erőszakos megnyilvánulást. És ne feledjük, hogy a rosszindulatú pletykálkodás és a hírbehozás szintén a nők beszédére jellemzőbb, akárcsak a passzív agresszió. Ezzel kapcsolatban pedig az a legérdekesebb, hogy a kutatások tanulságai szerint a nők az említett nyelvierőszak-formákat nem a férfiakkal folytatott beszélgetésük során alkalmazzák gyakrabban, hanem más nőkkel szemben.
Idézet forrása:
Kegyesné Szekeres Erika 2008: Verbális agresszió és nemi sztereotípiák. In: Zimányi Árpád (szerk.) Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben. Eger, EKF Líceum Kiadó, 61–90.
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek