Mennyire van beleszólása az iskolának abba, hogy a gyerek hogyan beszél(jen)? Feladata-e a pedagógusnak, hogy megtanítsa az ún. szép, igényes köznyelvet a nebulóknak? Kötelessége-e gyomlálni a szerinte helytelen alakokat a tanulók beszédéből? „Igen vagy nem, és ha igen, miért nem”?
A magyar nyelvről már többször szó volt itt a blogon. Azt már korábban megtudhatta a kedves olvasó, hogy miért (nem) szép a magyar nyelv. Arról is írtam, hogy mi történik az iskolába való belépéskor a tanulóval, aki nem épp a az elvárt nyelvhasználatot produkálja. Arról azonban még nem volt szó, hogy mennyire magánügy a nyelvhasználata egy-egy tanulónak. A kérdés megválaszolásához először nézzünk meg néhány, a témával kapcsolatos előzményt.
Előzmény 1: az iskolába való belépés
Az iskolában különféle nyelvhasználati módokkal találkoznak a gyerekek a tanár és a társaik részéről. Új regiszterekkel, szókészleti elemekkel ismerkednek meg, illetve formális beszédhelyzetekben először nyilvánulnak meg. Ez sok gyereknek könnyed feladat, élvezetes tapasztalatszerzés, azonban nem kevés tanuló számára rendkívüli erőfeszítés. Hogy miért?
A gyerek elsőként azzal szembesül, hogy az új közösségben másképp beszélnek, mint ő (és a szülei). Másképp beszélnek a diáktársak, és ami még nagyobb probléma, hogy másképp beszél a tanár is, aki ugyebár az elsajátítandó tudásanyag közvetítője is. Így
a nem köznyelvet beszélő gyermek máris hátrányból indul, hiszen egy új nyelvváltozatot (neki szinte új nyelvet) kell megtanulnia az új ismeretek mellé. Plusz: hiába próbálja a diák megérteni az eltéréseket, sok esetben ahelyett, hogy segítő tanárra és diáktársakra találna, azzal szembesül, hogy a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben kinevetik, megalázzák.
Előzmény 2: Klasszikus példa Illyés Gyulától
Az előbb említettekre egy van egy nagyszerű példa a magyar irodalomból. Illyés Gyula a Puszták népében a következőt írja a téma kapcsán:
[…]
Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár.
- Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”
- A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.
- Nem áff, hanem eff.
- Igenis.
- Mondd ki, hogy eff.
- Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.
- Nem áff! Mondd, ahogy kell.
Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.
- No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.
- Mi lesz?
- Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.
- Hová való vagy? – kérdezte a tanár.
Nem válaszoltam.
- Pusztai! – kiáltotta valaki.
- Bregócs.
Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.
A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?
- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.
Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud – valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.
Előzmény 3: a gettó-érv
A gettó-érvvel nagyon gyakran találkozni még olyan emberek esetében is, akik az átlagosnál toleránsabbak és nyitottabb a gondolkodásuk. A gettó-érv lényege, hogy azért van szükség arra, hogy az iskola megtanítsa a gyereknek a standard nyelvváltozatot (köznyelvet), mert ellenkező esetben éppen a gyerek érvényesülését akadályozná meg. Tehát hagyná, hogy saját nyelvváltozatának gettójába zárva éljen.
Ennek az érvnek a fő problémája, hogy hamis alapfeltevésekből indul ki. Egyrészt nem tesz különbséget jog és kötelesség, a standard nyelvváltozat megtanulásának lehetősége és kötelessége között. Ez a hozzáadó (mellé tanít valamit) és a felcserélő (helyett tanít valamit) szemléletmód ellentéteire vezet vissza. Ha a pedagógus szemléletmódja hozzáadó (tehát lehetőséget biztosít a standard megtanulására), akkor lehetőséget teremt a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésére. Viszont ellenkező esetben, a felcserélő szemlélet által (ha megköveteli a standard használatát) eleve hátránnyal indítja azokat, akik alapnyelvként nem a standard változatot sajátították el, így nem is használhatják azt az iskolában. Azaz míg az előbbi szemlélet az esélyegyenlőséget biztosítja, addig az utóbbi éppen az ellenkezőjét teszi, azaz diszkriminál. Ráadásul pontosan az ellenkezőjét állítva: a társadalmi egyenlőség megteremtésének szándékára hivatkozva.
Hasonlóan a beilleszkedési zavarok egy részéért felelős eltérő családi szocializációhoz, az iskolai problémák mögött az iskolai és otthoni kultúra között fennálló illeszkedési zavar húzódik. Ez esetben a konfliktus abból adódik, hogy a diáknak választani kell:
szimbolikusan megtagadja elsődleges közösségét és identitását, mentesülve így a negatív hatásoktól, kudarcoktól, vagy fordítva tesz, és felvállalja identitását, ezzel együtt azonban részben lemond az iskolai és a későbbi társadalmi sikerességről.
Magánügy-e a nyelvhasználat?
Amint az eddigiekből látszik, a nyelvhasználat, az hogy a gyermek mit tanul meg (nyelvileg) otthon, egy tőle teljesen független dolog. Azzal együtt az ő identitásának a szerves részét képezi, amit tiszteletben kell(ene) tartani. Az iskolának és a pedagógusoknak is. Csakhogy ma Magyarországon épp az ellenkezője történik, ami igen nagy probléma.
Egyrészt azért, mert káros. Ugyanúgy mint bármilyen olyan eljárás, ami nem vesz tudomást a gyerekek között fennálló különbségekről (azaz nem differenciál). Amely tehát abszurd módon azt feltételezi, hogy a pedagógus tevékenysége megegyező hatást fejt ki a különböző gyerekekre. Minden ilyen eljárás a tanulók közötti különbségek fokozódásával jár együtt.
Másrészt azért, mert nyelvészetileg inadekvát. A jelenlegi nyelvészeti szemlélet a leíró és hozzáadó szemléletet, módszert támogatja, nem pedig az előírót és felcserélőt (erről l. ezt a cikkemet).
Harmadrészt azért, mert pedagógiailag is helytelen. Nincsenek figyelembe véve az egyéni különbségek, az esélyegyenlőség megteremtése elmarad, aki hátrányból indul, még nagyobb hátrányra tesz szert. Az iskolában elsajátított tudás konfliktusba kerül a diák mindennapi tapasztalatai, családi szocializációja által elsajátított tudással. Ennek a folyamatos konfliktuslehetőségnek az iskola mint a kulturális ismeretátadás, ismeretátörökítés intézménye tudatában van, ám a konfliktus megjelenítésére és feloldására nem biztosít megfelelő keretet.
A gyermek nyelvhasználata az ő magánügye. Fel lehet kínálni más nyelvhasználati lehetőségeket neki, meg lehet tanítani köznyelvi formákat (sőt, fontos is ezek megismertetése); majd a gyermek eldönti, hogy él-e velük. El lehet mondani, hogy egyes nyelvi formák miatt megbélyegezhetik őt; majd ő eldönti, hogy vállalja-e ezt vagy sem.
Egy valamit nem lehet: a nyelvhasználata miatt kedvezőtlenebbül megítélni, értékelni a gyereket, és rákényszeríteni egy számára idegen nyelvváltozatot, mert ez nemcsak, hogy értelmetlen, diszkriminatív és borzasztóan káros, hanem tökéletesen felesleges is.
Nem bunkó vagy buta a gyerek; csak más – ez általánosan igaz, és igaz ez a nyelvhasználatára is. Másképp beszél, mert mást tanult meg otthon: neki ez a normális és természetes. Tartsuk ezt tiszteletben!
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek