Előfordult már, hogy úgy érezte, nem tudja e elmondani, ami a fejében van? Hogy nem tudja megfogalmazni a mondandóját úgy, ahogy azt szeretné, vagy nem értik úgy, ahogy szeretné? Mostl megtudhatja, hogy mi ennek az oka, és hogy miért jelent ez súlyos problémát például az iskolában. Nyelvről, nyelvhasználatról, meg- és félreértésről, és egy kis filozófiáról lesz szó.
Sokszor érzi úgy az ember a kommunikáció során, hogy szeretne számára fontos dolgokról beszélni, de ez mégsem sikerül vagy nem úgy, ahogy szeretné. Nem tudja kellően kifejezni magát, nem képes átadni azt, ami a fejében olyan jól összeállt. És sokszor persze nem is úgy értik mások, ahogy szerinte kellene. De miért van ez így?
Az egyik alapvető oka a jelenségnek a kognitív pszichológiából és szemantikából ismert prototípus-elv. A pszicholingvisztikából jól tudjuk, hogy minden egyes szavunk különböző képeket, fogalmakat, sémákat stb. aktivál, illetve minden egyes szóhoz egy vagy több jelentést társítunk. A protípus-elv értelmében egy-egy szóhoz tartozik egy protipikus jelentés, ami azt jelenti, hogy ez a jelentés hívódik elő leggyakrabban az adott szó hallatán. Ha például azt mondjuk, hogy madár, akkor a legtöbb embernél egy veréb- vagy galambszerű, repülő, tollas jószág jut eszébe – ez a protipikus minta. Ennél sokkal ritkább, hogy például a strucc vagy a pingvin jusson eszünkbe, pedig kétségtelenül ezen állatok is a madár gyűjtőfogalomba tartoznak – ezek kevésbé protipikusak. Vagyis egy-egy szó jelentése személyenként eltér, annak ellenére, hogy gyakoriság szerint vannak tipikus esetek, jelentések, az asztalnál például a négylábú, fából készült bútor, s nem a háromlábú, üveglappal lefedett, fém bútordarab.
A probléma ott kezdődik, hogy a beszélgetéseink során számos szót használunk, amit az agyunk folyamatosan értelmez a különféle, általunk ismert jelentések mentén. Ez egy rendkívül gyors, automatikus folyamat, és bizony nincs idő, hogy minden egyes szón külön-külön elgondolkozzunk. Sem a beszédértelmezésnél, sem pedig a beszédprodukciónál. Így nem ritka, hogy nem mindent úgy fejezünk ki szóban, ahogy szeretnénk; ezért könnyebb írásban, hiszen ott több időnk van átgondolni és megformálni a szavainkat, mondatainkat.
Mindehhez hozzátartozik, hogy egyes szavak nem találhatóak meg a mentális lexikonunkban, azaz nem sajátítottuk és raktároztuk el se a szót, se a jelentését. Ez leginkább nyelvtanulásánál, valamint általánosságban, az iskolában jelent problémát.
Minél több alternatíva (beleértve a szavak mellett a szintaktikai elemeket) közül tudunk, minél rugalmasabban választani a beszédprodukció során, annál hatékonyabb lesz a kommunikációnk.
Ha például egy gyermek csupán tőmondatokat hall otthon, akkor más színtereken, többek között az iskolában is tőmondatokat fog használni. Nem meglepő módon ezen gyermekek a legtöbb esetben kevésbé jó családi háttérrel rendelkeznek, és az iskola nem hogy nem igyekszik enyhíteni a szociális háttérből származó különbségeket: tovább mélyíti a szakadékot az egyes tanulók között.
Hogy hogyan? Egyrészt a pedagógus a saját nyelvváltozatával és az általa használt nyelvi formákkal (valamint azok elrendezésével) hátrányos helyzetbe hozhatja azokat a tanulókat, akik más nyelvi környezetből származnak. Egyfelől azért, mert ezen beszélőközösség nyelvhasználata és -változata eltér az otthonitól, így a gyermek rögtön hátrányból indul, hiszen az új tárgyi ismereteken felül egy új nyelvváltozatot is meg kell tanulnia. Mindezt paradox módon egy számára idegen nyelvváltozat közvetítésével.
Másfelől a diák még ha próbálja is megérteni, fogalmi rendszerébe beépíteni az említett eltéréseket, nem lesz rá képes, amennyiben a beszéde miatt folyton kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben megalázzák. Nem utolsó sorban: a pedagógiai értékelés során a gyermek egyéni nyelvi repertoárja, alapnyelve alapján ítélik meg az ő teljesítményét olyan esetekben (is), melyek során az ismeretjellegű tudást kívánják mérni a pedagógusok.
A témához szorosan kötődik még egy fogalom, nevezetesen Platón talán legismertebb hasonlata, a barlanghasonlat. Ennek értelmében mi, emberek valójában egy barlang mélyén ülünk, hozzáláncolva a barlang falához, életünk tapasztalatai pedig csupán a barlang előttünk lévő falán táncoló árnyképek sora adja (valahol mögöttük tűz ég, amögött formák váltakoznak és azoknak az árnyékát látjuk). Ezt érzékeljük mi életnek. Ám egyszer valaki közülünk (értelemszerűen a filozófus) letöri a láncait és óvatosan felmászik a barlang szájához, ahol megpillantja az igazi világot, melyet a nap világít meg. Bár felfogni nem tudja, mégis ezzel az örömhírrel tér vissza a hozzánk, akik persze nem hiszünk neki és jól megverjük, mondván borzolja a kedélyeket.
Sokszor egészen hasonló dolog játszódik, amikor valamilyen komolyabb, elvontabb, tudományos igényű stb. témakörről szeretnénk beszélni. Gyakran hiányzik ugyanis a közös referencia, vagyis – Platón hasonlatának megfelelően – míg mi az eredeti tárgyat látjuk, addig a beszélgetőpartner csupán annak árnyékát.
Természetesen a kommunikáció egy nagyon fontos eleme, hogy a felek közös erőfeszítéseket tegyenek a valóság, aktuális téma közös leképezésére. Ám ez nem minden esetben valósul meg, vagy legalábbis nem maradéktalanul. Nem tudjuk, hogy beszélőpartnerünk mentális lexikonában mely szavak, kifejezések találhatóak, ahogy azt sem, hogy egyes szavakhoz az általunk protipikusnak vélt jelentést társítja-e a másik fél. Gondoljunk csak a saját szakterületünkre: sokszor rendkívül nehéz erről beszélni, hiszen nem tudjuk, hogy a beszélőpartnerünk mennyire szakavatott a témában.
Hogy mit lehet tenni? A legfontosabb, hogy a kommunikációt a másik félhez igazítsuk, alkalmazkodjunk az ő tudásához, nyelvi sajátosságaihoz. Legyen az egy gyermek, akti tanítunk vagy egy felnőtt, akivel több ponton is különböző a nyelvi repertoárunk.
A blog követése Facebookon.
A blog követése Instagramon.
Utolsó kommentek