A nyelvészetben van egy olyan fogalom, hogy arc vagy másképpen arculat – ezzel minden ember rendelkezik. Mit jelent ez és miért fontos? Mit értünk az alatt, hogy arcmunka? Hogyan védhetjük meg az arculatunkat és milyen tényezők fenyegetik? És vajon mi köze mindennek a (nyelvi) udvariassághoz?
A nyelvészetben, azon belül a pragmatikában rendszerint megjelenő fogalom az arc vagy arculat (egyes szakirodalmakban: homlokzat). Ez nem más, mint a külvilágnak önmagunkról nyújtott, mutatott kép, tulajdonképpen egy énkép, amit a társadalmilag jóváhagyott tulajdonságok körvonalaznak. Ezt számos dolog befolyásolja – az adott kultúrától kezdve a családi mintákig – és bizony nem ritkán sérül is, ám nem feltétlen külső hatások miatt. Itt jön elő egy másik fogalom, az arcmunka.
Az arcmunka az olyan cselekedeteket jelöli, melyeket valaki annak érdekében tesz, hogy összhangban maradjon az általa mutatott arccal.
Itt kétféle arctípus érvényesül. Az egyik a tartózkodó arc, ami a mások befolyásától való függetlenségünket (freedom of imposition), önálló döntéseinket, a cselekedeteink szabadságát jelenti. Ezzel szemben a közelítő arc a beszédpartnerrel való közösségre, egyetértésre törekvésünket szimbolizálja. Ennek alapja a kölcsönös elfogadás igényének megjelenítése, azáltal egy kedvező kép kialakítása a hallgatóban.
Ahhoz, hogy két ember között a kapcsolat zavartalan legyen, szükség van egymás arcának elfogadására és megőrzésre. Ebben fontos tényező, hogy az egyén milyen stratégiák használatával próbálja önmaga és a hallgatója arcát megőrizni vagy épp rombolni (a stratégiák az illető adott helyzetben mutatott arcához alkalmazkodva változnak, ami ilyen értelemben az udvariasság megnyilvánulását jelzi).
Az arcfenyegető aktusok a klasszikus értelmezés szerint alapvetően kétfélék lehetnek: ún. mikrofonba (on record) és mikrofon mellé (off record) stratéfiák – feltéve, ha az adott egyén egyáltlaán megcselekszi az adott arcfenyegető aktust.
A mikrofonba stratégia, amikor valaki szándékát nyíltan, direkt módon juttatja kifejezésre, míg a mikrofon mellé stratégia esetében, közvetetten, valódi szándékát elrejtve történik ugyanez.
A két stratégiát tovább differenciálhatjuk. A mikrofonba stratégiát megvalósíthatjuk pőrén (bald-on-record), valamint orvoslással (with redress). Az előbbit alkalmazzuk például, ha a külső tényezők (veszély, végzett tevékenység hatékonysága), arra késztetnek bennünket, hogy direkt módon fejezzük ki magunkat. Továbbá az olyan esetekben is, amikor nem félünk a címzett megtorlásától, vagy a felek egyetértenek abban, hogy a sürgősség, eredményesség érdekében felfüggeszthető arcvédő munka, avagy értelmetlen az, hiszen az adott cselekedet a hallgató számára előnyös.
Az orvosló stratégiával – ami kétféleképpen, közelítő és távolító udvariassággal történhet – az illető jelzi, hogy tisztában van megnyilvánulása arcromboló hatásával, illetve hogy a másik jogosan igényli az elszenvedett károk méltánylását. Ezen orvosló stratégiákon belül számos alstratégia létezik, a közelítő udvariassággal történőnél konkrétan 15 (pl. nézeteltérés kerülése, viccelés), míg a távolítónál 10 (pl. konvencionális közvetettség, tiszteletadás, általánosítás).
Vegyünk egy konkrét hétköznapi példát: az ismerősünk késik. Először is eldönthetjük, hogy szóvá tesszük e ezt a tényt. Ha igen, akkor megtehetjük pőrén, ha közöljük: késtél (nem örülök neki). Ha az orvoslás közelítő udvariasság stratégiát választjuk, akkor mondhatjuk például viccelődve (nem baj, hogy késtél, úgysincs jobb dolgom) vagy a nézeteltérést elkerülve (nem baj, én is szoktam késni – holott ez mondjuk nem igaz). Az orvoslás távolító udvariasság stratégiánál pedig megfogalmazhatjuk az arcfenyegető aktust mint általános szabályt (úriember nem késik) vagy például a „kérdezz, biztosíts!” stratégiával (lehet, hogy nem kéne jeleznem, de zavar a késésedet).
És hogy mely stratégia a leginkább eredményes? A válasz egyértelmű és egyben a legkevésbé sem az: mindig az adott helyzettől függ.
Felhasznált irodalom
Szili Katalin: Az udvariasság pragmatikája
A blog követése Facebookon.
Utolsó kommentek